Spiritizmus

 „Porból lettél, s porrá leszel!" – mondja Isten a Bibliában. Egyedül a lélek az, ami örök, ami nem enyészik el, hiszen szellem és nem test. Szabadon, mint a madár emelkedik fel a levegőbe a csodás fantázia szárnyain suhanva. Az emberi értelem nem képes felfogni azt az örökkévaló körforgást, amelyet önmagán belül és kívül érzékel. Az indiaiak ezt lélekvándorlásként magyarázzák, amelyben, kicsit más formában ugyan, de a katolikusok is hisznek. A cigányok ismernek egy csodálatos dalt, amely arról szól, hogy a lelkük majd újra fiatal lesz, s halott testből átköltözik egy újszülött kisbaba imádnivaló testébe. Az indiánok lelke pedig az örök vadászmezőkön lel nyugalomra, ahol a Földön véghezvitt dicső tetteiket jegyzik, s ahol vad csatakiáltás nem szólítja őket újabb harcra. Ezekből a különböző értelmezésekből, amelyeknek végeredményben közös az alapjuk, levonhatjuk azt a következtetést, hogy az ember egyetlen reménye az örök életbe vetett hite marad. A sors hullámai oly sokunkat ragadnak el a létért való küzdelem áradatában, s látszólag alig van menekvés; az egyes ember nagyon jelentéktelennek tűnik a küszködők milliói között. De azok, akik szerették, fájdalommal keresik őt. „Ha az emberek elválnak, azt mondják egymásnak, hogy ’A viszont látásra!’." Így vigasztal minket egy ősi karének, amelyet nincs olyan gyermek, aki nem ismerne, és ne énekelte volna már. Mindannyian jól tudjuk, hogy egyszer meghalnunk, s akkor rálépünk ugyanarra az útra, mint azok, akiket könnyekkel és virágokkal búcsúztatva eltemettünk. De hol van az az ország, ahonnan egy vándor sem tér vissza? A vallás azt mondja, hogy a menny a jó lelkek előtt áll nyitva, alant pedig ott fenyeget a tátongó, sötét, mély sír, az árnyak birodalma. „Ki itt belépsz, hagyj fel minden reménnyel!" A lélek halhatatlanságában való hit mellett él a népben egy másik babona is, miszerint a halottak feltámadnak. Manapság is mesélnek, főleg az asszonyok olyan szellemtörténeteket, amelyekből a gyerekek megtanulják a félelmet, s a finom borzongástól felnőtt korukban sem tudnak szabadulni. Majdnem minden fejedelmi és nemesi családnak megvan a maga kísértete, aki éjnek idején az ősök képeit nézegeti, láncait csörgetve vonul végig a folyosókon és a lépcsőkön, vagy valamilyen más, kellemetlen lármát csap. Olykor a szellemek hajlamosak a verekedésre is. Ilyen eset történt például I. Vilmos császár uralkodása idején egy fiatal adjutánssal, aki a királyi palotában tartózkodott, s a sötét folyosón hirtelen előtte termett egy fehérruhás nő, s egy hatalmas nyaklevest kevert le neki. A fehér nő – akit sors, vagy halott nőnek is neveznek – a történelmi hírnévre szert tett szellemjelenségek közül az egyik legismertebb. Alakját több költeménybe is beleszőtték már, amelyek közül Stollberg grófét idézzük:

„Az özvegyek fehér viseletébe,
Fehér apácafátyolba burkolózva, –
Így vonul éjfélkor
Várakon és romokon át,
Sápadt kezeit keresztbe fonva
Mozdulatlanul nyugtatja szikkadt keblén,
Tekintetét a földre veti
Merev hullaarccal!"

A történelmi feljegyzések szerint úgy tartják, hogy a fehérruhás asszony az egykori orlamündei Kunigunda grófnő, aki apátfőnöknőként halt meg a himmelskorni zárdában. Mások szerint viszont Anna Sydow az, aki JJ. Joachim választófejedelemnek –a szép Gieserin" néven ismert szeretője volt. Leiningen grófnőjét is a túlvilág titokzatos halálkövetének tartják, de ugyanolyan gyakran beszélnek egy bizonyos Rosenberg Bertáról is, akit még az ősi germán Berchta-mondával is összefüggésbe hoznak. Régi néphiedelem, hogy annak az embernek a szelleme, akinek a lelkiismeretén valamilyen gonosz tett szárad, nem lel nyugalomra a halál után, s kísértetként bolyongva vissza visszatér. Ezért nyúlnak a történetírók mindig újból és újból az orlamündei grófnő esetéhez, hiszen az özvegy grófnő forró szerelmet táplált a nürnbergi várúr, Szép Albert iránt, s meggyilkolta saját gyermekeit, mivel Albert azt mondta neki, hogy kapcsolatukban négy szem áll közöttük. Kunigunda ezt félreértette. A férfi az asszony és a saját szemére gondolt. A gyerekek halála után – miután tarkójukat az anyjuk a hajtűjével keresztüldöfte – a várgróf visszautasította az asszonyt. Ezután felébredt benne a megbánás, s a himmelskorni zárdába vonult, ártatlanul feláldozott gyermekei testét magával vitte. A kolostor templomában helyezték el őket két márványkoporsóban. A történetírók elbeszélései nyomán csoda történt a kis testekkel, hiszen nem váltak az enyészet martalékaivá, hanem mind a mai napig, kétszáz év elmúltával is édesen nyugszanak koporsójuk selyem vánkosán, mintha csak aludnának. Stollberg gróf erről a csodáról is megemlékezik a költeményében:

„Szeretnéd látni a kolostor mély kriptájában
az idő és a levegő által hűen oltalmazott
Ikrek koporsóját?
Himmelskornban vannak.
Ott lobog már pár száz éve
Két kis lámpás nekik az oltáron."

Az, hogy hogyan lehetett egy gyermekgyilkos egy zárda főnöknője, több mint regénybeillő, s azt sejteti, hogy a szörnyű tett csak a Orlemünde grófnő halála után került napvilágra. Nagyon hosszú lenne, ha minden olyan különös szellemjelenségről szóló mondát és történetet elmesélnénk, amelyek az egyes ember áldására vagy éppen átkára szárnyra kaptak, s ijesztgették az embereket. A nép régebben rettegett a kísértetektől, sőt, sokak még ma is félnek éjszaka keresztülmenni egy temetőn, mert azt hiszik, ezzel megzavarják a halottak nyugalmát. A spiritizmus tanai korunkban igen elterjedtek. Követői nem csak azt állítják, hogy a halottak szellemei, miután elhagyják a földi világot, kedvük szerint bármikor visszatérhetnek, hanem meggyőződésük szerint kapcsolatba is léphetünk velük. Ehhez a vallási kultusz elemeit használják fel egy egészen különös módon, de segítségül hívják a magnetizmust és a hipnózist is. A spirituális üléseken a fő szerepet mindig egy arra alkalmas médium játssza. Ő a tolmács a szellemvilág és a mi valóságos, kézzelfogható világunk között. Már az ősi időkben is élt az a hit, hogy a szellemek nem bírják elviselni a napfényt, illetve a lámpa fényét. A gyertyák félhomályában – úgy vélték – kevésbé ellenségesek a szándékaik, ennek ellenére, amikor megjelennek, általában kialszanak a gyertyák. Éppen ezért szívesebben tartják a spiritiszták az üléseiket sötétben. A szellemek a legkülönfélébb módokon nyilatkoznak meg; a zenén keresztül, kopogással, esetleg asztaltáncoltatással. Világító szellemekben is hisznek, s ismert a kezek jelensége is. A kopogás hangjait betűkként értelmezik, így olvassák ki belőlük a szellem válaszát a feltett kérdésre. Az asztaltáncoltatás azt jelenti, hogy elmozdul az asztal, amelyet többen körülülnek, tenyerüket lazán nyugtatják az asztal lapján úgy, hogy az egymás mellett ülők ujjai összeérnek. Így egyfajta magnetikus láncot alkotnak, amely idővel az asztalt az elvárt módon megmozdítja. A tehetségesebb médiumok állítólag képesek a szellem kívánságait vagy válaszait a sötétben egy palatáblára felírni. A spiritizmus gyökerei a messzi évszázadokba nyúlnak vissza. Első nyomait az óceán túloldalán, a korlátlan lehetőségek földjén fedezhetjük föl. Amerikában ősidők óta virágoznak a szekták, s itt van a spiritizmus bölcsője is. A New York-i Hydesville Fox testvéreket tartják a kopogtató szellemek felfedezőinek. Európában régóta folyik a harc a spiritizmus tanai ellen. Az emberekre gyakorolt hatását rendkívül károsnak tartják, és az egyházi hivatal mint hatalom mindenkivel szemben fenyegetően lép fel, aki megpróbálja ezeket az úgynevezett „felvilágosító tanokat" a nép soraiban terjeszteni. Az idegenből érkezett médiumoknak mindenekelőtt általában bírósági kihallgatásokon kellett átesniük, miután sokszor börtönbe zárták, s addig tartották fogva, amíg alkalom nem adódott arra, hogy nemkívánatos, terhes személyeknek nyilvánítsák őket, s így kitessékeljék az országból. Mára már valamelyest megnyugodtak a kedélyek ezen a téren, s ha semmilyen különösebb indok nincs, akkor már nem avatkozik bele a rendőrség a dologba. Az egyház szavának sincs már olyan hatalma az emberek fölött, mint régen.