Israel Regardie Az élet fájáról

Ez az az élet, mely a létezés alapja, és ez az az elemi tudat, melyben élünk és mozgunk, és létezésünk is abban van. A megtestesülés folyamatában a kozmikus középpontok végtelenségében fejlődnek a magasabb intelligencia és erő középpontjai, ahol a kozmikus magasabb húzóerő egy alacsonyabb kulccsá változik és módosul, hogy teljes valójában egy objektív megtestesülést hozzon létre. Az élet eme kozmikus középpontjai azok, melyeket egy pillanatig isteneknek nevezünk (nem szellemeknek) – a hatalmas erő, bölcsesség és szellemiség lényei, egy emelkedő hierarchikus skálán közöttünk, és az is-meretlen és név nélküli Isten között. Az a hierarchia, melyet ezek formálnak meg, a mágiában egy tiszta osztályozást kap a kabbalista Élet Fája kifejezéseiben.

        Egy korábbi paragrafusban leírtam ama ember metaforáját, aki el akarja érni egy számos emelettel ellátott épület tetejét. A mágia, hasonló szellemi fejlődést értelmez, hasonló módon. Azt kell mondanom, hogy személyes fejlődő és rendezett evolúciót kínál. Az isteniség az a tárgy, melyet el akarunk érni az épület tetején. Mi, akik ápoljuk ezt a misztikus ideát, a földhöz tartozunk. Egy lépéssel nem érhetjük el a tetőt. Egy meghatározott távolságot kell bejárnunk. Ahhoz, hogy elérjük a tetőt, vagy a lépcsőt, vagy pedig a liftet kell használnunk. A mágikus technika által az istenek invokációját alkalmazzuk, akik metaforikusan válaszolnak, így kínálva fel a lépcsőt vagy a liftet, és megkísérelnek egyesíteni minket hatalmasabb és szélesebb tudatukkal. Mivel az energia és az elem kozmikus szintjeit képviselik, melyek köztünk és az isteni cél között helyezkednek el, ezért ha egyesítjük magunkat a szeretetben és a tiszteletben, és közéjük állunk, akkor közelebb kerülhetünk minden dolgok forrásához és tetejéhez.

      Az Élet Fája tervét használva útmutatóként, a mágus megidézi az alacsonyabb Isteneket, vagy Arkangyalokat, ahogy azokat egy másik rendszer leírásakor már meg-neveztem, és arra vágyik, hogy egész életét nekik szentelje, és közéjük álljon, az istenség nagyszerűbb és szélesebb élete elérése miatt. Így szellemi érzékei finomabbá és érzékenyebbé válnak, tudata pedig idővel befogadhatja azt az isteni erőt, mely keresztül folyik rajta. Belső fejlődése tovább halad, megidézi a Szefira istenét, vagy a közvetlenül felette lévőt. Ugyanazt a procedúrát követve megkísérli összeolvasztani lényét, saját egységes tudatát ama istenséggel, akit megidézett. És így tovább – míg végül a legnemesebb szellemi realizáció csúcsára nem ér, a határtalanság transzcendentális életével nem egyesül, megtelik egyetemes szeretettel, a teljes élet, és minden dolog tudatában lesz, mivel ő maga lesz a legfőbb vízió és erő. Ahogy Jamblichosz, a neoplatónista teurgista egyszer kifejezte: „ha minden jó tökéletessége és lényege felfogható az istenekben és első és legősibb erejük velünk, papokkal lenne (teurgisták vagy mágusok), és ha azok által, akik hasonlóan nagyszerűbb természettel rendelkeznek, és eggyé válhatnak velük, a kezdet és a vég elérhető lenne, ha ez az eset fennállna, akkor íme az igazság kontemplációja, és az intellektuális tudomány javai ebben lennének. És az istenek tudása… önmagunk meg-ismerésével válna egyenlővé.”

      Ennyit a teóriáról. Hogyan fejlődött ki az invokáció művészete? A legfontosabb a képzelet képessége. Ezt a szimbólumok és képek legtisztább és legprecízebb elképzelése által lehet kialakítani. Ennek a szükségszerűsége abból a tényből ered, mely szerint bizonyos istenformákat kell vizualizálni. A mágikus technikák legnépszerűbb formái az egyiptomi istenformák. Létezik egy bizonyos képesség azokban a specifikus határozottságokban, melyek Ozirisz Ízisz, Hórusz és Nuit között vannak, melyek hatékonnyá teszik őket eme gyakorlat elvégzéséhez. Egy másik rendszerben, ahol az Arkangyalok az Istenekhez hasonlítanak, a formák elképzelése isten nevének analizálásából származik. Ezért mondható el az, hogy a zsidó kabbalista rendszert alkalmazzuk, minden héber betű egy színt képvisel, egy asztrológiai szimbólumot, melynek jósláshoz tartozó értelme van a tarot-ban és a geomanciában, valamint az elemekben. Amikor felépítjük az Arkangyal úgynevezett telezmatikus képét a képzeletünkben, minden betűt az alak és bizonyos körvonal vagy szín képviselőjeként kell értelmeznünk. Így nevének betűiből egy lényeges és ékesszóló alak alakítható ki.

            Egy tökéletesen ellazult fizikai állapotban ülve, olyanban, amelyben semmiféle izom, vagy szervi feszítő erő sem küldhet zavaró üzenetet az agy számára, a tanuló arra törekszik, hogy elképzelje azt, hogy egy bizonyos istenforma, vagy telezmatikus alak veszi körül, vagy találkozik fizikai alakjával. Néha néhány perc is elég ahhoz, hogy létrejöjjön a tudat jelenlegi realizációja, habár sokszor egy órányi kemény munka sem elég ahhoz, hogy eredményeket érjünk el. Ahogy a koncentráció és a képzelet mélyebbé és intenzívebbé válik, a test a dinamikus energia és erő forrásai által lesz megelevenítve. Az elme is világossággal telhet meg, az érzés és inspiráció hatalmas intenzitásával.

            Isten, vagy az Arkangyal neve eközben gyakran kiejtetik. Ez a vibrálás két célt szolgál. Az egyik szerint az elmét segíti az ideális formára való koncentrálásban, az ismétlés által. A második szerint a vibrálás a mikrokozmikus tudat mélyéből ered, abból a mágikus ké-pességből, mely a makrokozmikus erőhöz tartozik. A ritmikus lélegzés, hasonló okokból alkalmazandó, hogy megnyugtassa az elmét és a teste, és hogy megnyissa a mindenhol jelen lévő, mindent átható élet belső természetének finomabb részeit. Továbbá, isten nevének betűinek vizualizálását is gyakorolják. A tradicionális törvények szerint a betűket az elme manipulálja, amint a formákban mozog, vagy bizonyos fontos pozíciót foglal el az ideggócokban vagy fő idegközpontokban. Eme módon teljessége felemeli az operátor tudatát, hogy ne kanyargós vagy bizonytalan utakon érjen el a nemesebb, belső síkra, ahol felfogható minden értelem, Isten transzcendentális természete és lénye.

            Mindezen módszereken túl, vagy még gyakrabban, eme technikák kombinálása által végül elérünk a mágia végső fázisába, melyet csak érintőlegesen említek meg – a Beavatás. Eme folyamat szükségessége és racionalitása a gyakorlott beavatott azon képességétől függ, hogy átadjon valamit saját megvilágosodott és szellemi erejéből a jelöltnek a ceremónia által. Az erő eme mágneses átadása elősegíti a jelölt belső képességeinek felélesztését – mely képességek évekig szunnyadtak és rejtve maradtak. Ahogy azt Psellus, egy másik újplatónista megjegyezte a mágiáról, „Funkciói magukban foglalják azt, hogy beavassák és tökéletesítsék az emberi lelket a földön lévő anyagok által, mivel a lélek felsőbb képességei útmutatásai által nem képes vágyakozni a legfinomabb intuíciók iránt, és az istenség megértésére.”

            Mióta az ember isteni alapelvei homályossá és rejtetté váltak benne, úgy a tudat egyedül nem képes megmászni az egyetemes élettel való szellemi kapcsolat magasságait, és a mágia egy képzett és tapasztalt mágus kezében az a tárgy, ahol – a belső fény fogyatkozása legyőzhető. A beavatások által az ébredezők magjai a lélekbe vettetnek. Idővel egy aktív, élő lánggá fejlődik ez a mag, mely megvilágítja az agyat, a lelket és megadja a szükséges útmutatást az inkarnáció céljának eléréséhez.

            A ceremóniák száma és részletes céljuk természetesen a különböző rendszerekben más kell, hogy legyenek, habár általános céljukban mind ugyanazon a hullámhosszon vannak. A beavatás egyik rendszerében, mely személy szerint nekem is fontos, hét fő beavató ceremónia van. Ezek közül az első a felkészülés ceremóniája, majd a megszentelés és megtisztulás vezeti a neofitát a világosság közelébe, mely eddig szunnyadozott, és úgy tűnt, hogy a sötétség mélyébe veszett. A világosság magja mélyen vettetik el benne azon szuggesztiók által, melyek a rituális beszédekben testesülnek meg, és így az idő és az odaadás a munka iránt, lappangó segítséget nyújt, és a megvilágosodás és isteni egység teljesen kifejlődött fájává növekedhet. A következő öt ceremónia a lélek eleme alapjainak fejlődésével foglalkozik.