A hermetikus filozófusok

belégzéssel, verejték útján vagy másféleképp – számtalan ifjú felgyülemlett megújhodását saját agg testére központosította. Ifjú életek szenvedék kárát ennek, s azok közül, kiket prédájaként becserkészett, néhányan jelentősen kimerültek, majd a varázslat következtében ki is múltak. Minthogy bűbájjal élt, gyanún felül ment végbe mindaz, hogy fiatal, üde életerejüket tudtuk nélkül vonta ki és használta fel veszedelmes, sóvár szervezetébe. Ez most talán képtelenségnek tűnik, de nem annyira az, mint gondolnánk.
A szent és sérthetetlen történelem mondatja velem ezt a véleményt. Mindannyian ismerjük Dávid király történetét, akinek, mikor „megvénhedt és megöregedett", egy Súnem városából való, Abiság nevű „igen szép lányt" hoznak, aki, mint tudjuk „karjai közt aluszik", hogy „felmelegíté őt", noha a király őt „nem ismeré". Ez utóbbi mondatot, amelyet a Királyokról írt I. könyvben (1,4) találhatunk meg, az összes jelentősebb kritikus egyféleképp értelmezi, beleértve azokat is, akiknek nevéhez Munster, Grotius és Vossius magyarázatai fűződnek. A mohamedánok háremei jóval kéjvágyóbb jelentéssel bírnak, mint ahogyan azt az általánosságban feltételezzük. Úgy tünik, az ősi orvosok töviről hegyire ismerték a megbocsáthatatlanul fiatal társaság jelentőségét az életerő megújulásának szempontjából.

Életelixírt a fentebb leírtakon kívül más, kevésbé csalárd vagy különleges módokon is állítottak elő. Ezek a természet titkos vegyi laboratóriumaiból, szakértőktől származtak. A híres vegyész, Robert Boyle műveiben megemlít egy készítési módot, melyről Dr. Le Fevre számolt be neki egy közismert orvos és egy másik tanult ember társaságában. Az orvos közeli barátja – miképpen Boyle említi – merő kíváncsiságból ebből a gyógyborból adott egy nyeletet egy öreg hölgyismerősének; mivel az ital íze kellemes volt, az asszony, aki már közeledett a hetvenedik életévéhez, nekilátott a tíz-tizenkét napos kúrának, anélkül, hogy tudta volna mit itatott meg vele az orvos és mit eredményezhet ez az ital egyáltalán. Az öregasszony hatalmas változáson ment keresztül: sokkal mozgékonyabb lett, viselkedése derüsebbé, kinézete lényegesen kellemesebbé vált, sőt – fiatalkorába való határozott visszalépésként – bizonyos megtisztuláson esett át olyannyira komoly jeleket tanúsítva, melyek alaposan meg is rémítették: ígyhát a doktor nagyon meglepődött sikerén és eltökélte, hogy leáll további kísérleteivel, és hogy senkinek említést sem tesz erről a csodálatos szíverősítőről, attól félvén, hogy a konok, elfogult emberek körében riadalmat gerjesztene ez az újdonság.

De – ami a százéveseket illeti – találkozhatunk olyan beszámolókkal, melyekben megemlítik, hogy egyes emberek akár több száz évig is eléltek, alkalomadtán egyik országból a másikba vándoroltak; mikor az idő elérkezett ahhoz a természetes korhoz, mikor már meg kellett volna halniok, csak megváltoztatták a nevüket és egy másik emberként tűntek föl egy másik helyen, messze túlélve mindazokat akik ismerték őket, elkerülvén ezzel a lelepleződés bizonyosságát. A Rózsakeresztesek mindig is a legféltékenyebben őrizték eme titkokat, a legtöbbször rejtjelekben beszéltek róluk. Mottójukká csoportjuk egyik, a korai keresztény korszak gnosztikusai közül származó tagjának tanácsát tették meg: „Tanulj meg mindent megismerni, de tenmagad maradj ismeretlen." Azt sem tudják még az emberek, hogy az igazi Rózsakeresztesek kötelezettséget vállaltak, hogy nélkülözőek és tiszták maradnak e világon; bizonyos kiváltságokkal és bűnbocsánattal, ami teljesen megmagyarázza szándékaikat; mert nem szükségszerűen voltak ők magányos emberek; ellenkezőleg, nagyonis társas lények voltak, hisz mindenféle társadalmi réteggel kötetlenül vegyültek.

A nincstelenségről, vagyis a viszonylagos nincstelenségről való elképzelésük nagyban különbözött attól, ami jelenleg uralkodik világunkban. Úgy érezték, hogy sem az uralmon lévők, sem azok vagyona nem gyarapíthatja az olyanokat, akik nagyszerűbbnek tartják magukat mindenkinél; s ezért szándékosan lemondtak a gazdagságról. A felvilágosult, vagyis megvilágosodott testvérek a tisztasághoz ragaszkodtak, így hát – sajátos nézetet vallván a női nem teremtésének igazi mivoltáról – a Gondviselés célkitűzésének megfelelően megtartották szerzetesi, azaz nőtlen állapotukat, mivel mindenben, ami az ember gyarló természetével kapcsolatban állhat, azt keresték, hogy rekeszthetnék ki a rontást – ezt az áldatlan állapotot – a testből. Bíztak a természetben, noha nem minden összetevőjében, mivel úgy gondolták a természet bizonyos értelemben áruló, és hogy nem csupán jótékony hatalmakkal van felruházva, ahogy ezt a legtöbben gondolták. Ennél részletesebben nem szándékozzuk most megtárgyalni eme rendkívül bigott, a természetet mellőző társulás roppant aprólékos és obskurus ellenérveit.
Bizonyos fokig tartózkodó magatartást öltünk; csupán addig, amíg szabadon kommentálhatunk; eme könnyen érthető célkitűzésünk korlátai mindazonáltal eléggé szélesek, habár teljesen ellene vagyunk, hogy túlságosan is világos magyarázatokkal átlépjük azokat, vagy hogy túlozzunk a Rózsakeresztesek furcsa meggyőződéseit illetően.
Kiváló forrásból származik az alábbi, a témához kapcsolódó páratlan, Velencében megesett történet, ami nagy szenzációt keltett ama ősi városban, és amit mi most teljes egészében az olvasók elé tárunk, minthogy oly rejtélyes és élvezetes. Azok, akik mostanában Velencében járnak, és még azok is, akik régebben jártak ott, de még élnek bennük az emlékek, tisztában vannak azzal, hogy a szabadság és a nyugalom olyan szinten uralkodik tetszetős lakói körében, hogy azt ebben a zárkózott, bátortalan országban nehéz megvalósítani. Kételkedünk a tiszteletreméltóságban, mígnem meggyőződésünk le nem fegyverez bennünket; ez az, ami egy bizonyos mesterkélt, mogorva hatást vált ki az angolokból, mindamellett alkalmanként felment megközelíthetőségünk terhe és talán kára alól. A tizenhetedik század vége felé, egy nyári napon egy idegen érkezett Velencébe, aki a város legpatinásabb részében rendezkedett be, s aki figyelemre méltó külsejével valamint sajátos, kifinomult, higgadt és elegáns modorának köszönhetően bekerült a legjobb társaságokba – noha előéletéről, személyéről senki semmit sem tudott pontosan. Alakja roppant arányos volt, arca hosszúkás, ovális és sápadt, homloka magas; intellektuális képességei pedig megdöbbentően kiugróak, s szembetűnően kiválónak bizonyultak. Hosszú, fekete haja lobogott a szélben, mosolya leírhatatlanul elbűvölő, mégis szomorkás; ha jobban megnézte az ember, szeme mély fénye történelmi idők érzelmeivel és tapasztalataival terheltnek tűnt. Beszéde – ha épp úgy tartotta kedve, hogy beszélt egyáltalán – bámulatos tudásról árulkodott, bár mintha mindig arra törekedett volna, hogy a háttérben maradjon, s ne beszéljen sokat, noha nem volt feltűnő szűkszavúsága. Signor Gualdi néven mutatkozott be, s egy egyszerű, szerény, önálló vagyonnal rendelkező, különálló úriembernek vélték. Röviden: érdekes jellem volt.

Ez az úriember néhány hónapig maradt Velencében, „Józan Signior" néven híresült el a közéletben, rendszeres élete, viselkedésének higgadtsága, egyszerűsége valamint diszkrét öltözete végett; merthogy állandóan egyszerű, szerény, fekete színű ruhákat hordott. Három dolog jellemezte velencei tartózkodása folyamán. Először is, volt egy piciny, kedves képgyűjteménye, melyet készséggel megmutatott bárkinek, aki látni kívánta; aztán meg, tökéletesen jártas volt mindenféle művészet- és tudományágban, és mindig olyan aprólékossággal beszélt róluk, hogy bámulatba ejtette – sőt, hallgatásra késztette – hallgatóságát, mivel úgy tűnt, tapasztalta is a dolgokat, melyekre utalt, valamint alkalmanként a legapróbb tényeket is meglepetésszerűen kijavította. Harmadikként pedig – ahogy azt megállapították – soha sem írt vagy kapott levelet, nem kért hitelt, hanem mindig mindenért készpénzzel fizetett, nem használt bankutalványt, váltót, hitellevelet. Mindezek ellenére úgy tűnt, hogy elég pénze van, és hogy becsületesen élt, noha nem pompában vagy csillogásban. 

Signor Gualdi egy napon – röviddel Velencébe érkezése után – egy kávéházban, melybe rendszeresen eljárt, találkozott egy barátságos velencei nemesemberrel, aki rajongott a művészetért; a páros ezek után különféle eszmecseréket folytatott, s sokszor társalogtak számos olyan dologról és tevékenységről, melyek mindkettejük számára érdekesnek bizonyultak. Az ismeretség nagyra becsült barátsággá érett, s a nemes meghívta Signor Gualdit házába, ahol – mivel özvegy volt – Signor Gualdi először a nemesember gyönyörű, roppant intelligens és tehetséges, tizennyolc éves lányával találkozott. A lány épp akkortájt tért vissza apja házába egy kolostorból, azaz egy zárdából, ahol apácák nevelték. Röviddel ezután a lány – állandóan a társaságában lévén és beszámolóit hallgatván – Desdemonai indokkal fokozatosan bele is szeretett a titokzatos idegenbe; holott Signor Gualdi nem volt barnabőrű mór, hanem csupán egy tanult úriember – inkább gondolkodó, mint cselekvő típus. Tekintélye időnként kifejezésmódja révén is emelkedett; mesés értekezéseket folytatott; különös, hátborzongató vonzereje csak nőttön nőtt, mikor az átlagosnál is boldogabbnak és elevenebbnek mutatkozott. Ha jobban belegondolunk, egy rejtelmes, ritka tehetséggel megáldott alaknak tűnt; azonban a tömegbe keveredve aligha lehetett volna kiemelni őt; észre se venné őt az, ki nem talál valami rokoni gondolatot beszédjében.
 És most ejtsünk néhány szót a Rózsakereszteseknek tulajdonított sajátosságokról. Létezésük bármennyire is tagadott, a ténykedéseik – melyekkel épphogy csak megemlítve de találkozunk eme rejtélyes emberek történelmében – oly elragadóak s ugyanakkor olyfokú pimaszságról tesznek tanúságot, még ha nem is hiszünk bennük – mely elkerülhetetlen, önhittségük lehetetlen természeténél fogva –, alapos indokok nélkül nem tudunk megszabadulni attól a meggyőződéstől, hogy szemtelenségük nagyon is vakmerő. Az egész emberiségről úgy vélekednek, mintha az alattuk lenne a messzeségben; büszkeségük határtalan, holott kívülről nézve ők az alázatosabbak. Tündökölnek a nincstelenségben, és azt állítják, hogy ez a nekik rendeltetett állapot: habár az egyetemes gazdagsággal kérkednek. Mindenféle emberi vonzalmat megvetnek, vagy csupán üdvös menekülésképp folyamodnak hozzájuk – a szerelmi elkötelezettség látszatát csupán azért vállalják, hogy a beilleszkedés okozta kényelmeket élvezzék, vagy hogy olyan világba jussanak, melyet kívánalmaikhoz, vagy feltételeikhez igazítottak. Roppant elegánsan vegyülnek el a nők társaságában, noha szívük teljességgel képtelen az ilyesfajta gyöngédségre; kritizálják is őket gondolataikban, mintha egy, a férfiaktól homlokegyenest más faj lenne a női nem. Külsőre egyszerűek és tiszteletteljesek, s mégis, ha szívükben lakozó önértékelésük önméltatásba fordul, a határ a csillagos ég. Bizonyos fokig ők a legőszintébb emberek a földön, de a szikla is túl puhának bizonyul áthatolhatatlanságukhoz. A hermetika szakértőivel ellentétben, az uralkodók szegények, s hatalmas vagyonuk is megvetendő. A bölcsek oldalán a legműveltebbek is csupán maflák és tökkelütöttek. Nem ácsingóznak hírnévre, elítélik és megvetik azt. Ha híressé válnak, az szándékuk ellenére történik: nem keresik a megbecsülést, mivel a megbecsülésben ezek az emberek nem találhatnak kielégülést. Leghőbb vágyuk, hogy észrevétlenül bolyongjanak, s elszórakoztassák magukat e világban, mert benne élnek, s mert ezt találják maguk körül. Így hát rosszallóak az emberiség felé, minden más felé pedig igenlőek: tartózkodóak, önmegvilágosodottak, ön-mindenfélék, de mindig készek jó cselekedetekre, amikor csak lehetséges vagy biztonságos az. 

Ehhez a határtalan emelkedettséghez miféle mértékegység, mily magasztosság felelhet meg? Hétköznapi mértékegységeknek hasznát most nem vesszük. Eme okkult filozófusok állapota vagy a fennköltség csúcsa, vagy a képtelenségé. A világ – mivel képtelen a megértésre – ragaszkodik ahhoz, hogy haszontalannak nyilvánítsa őket és állításaikat. A végeredmény minden ízében attól függ, vajon tényekkel vagy csupán képzelt eszmékkel rendelkeznek a hermetikus filozófusok. A vizsgálódás legmegdöbbentőbb része az, hogy eme alapos szerzők tanulmányai telis-tele vannak a legkörmönfontabb, bonyolult témákról szóló értekezésekkel, s mindegyikről zseniális fejezeteket írnak – a fémek természetéről, az orvostudományról, az elemek ismeretlen tulajdonságairól, teológiai és lételméleti feltételezésekről, a gondolat tárgyáról és természetéről általánosságban véve – mindezeket mesés módon tálalva az olvasó elé.