A szabadkőművesség szimbolizmusa - A Kimondhatatlan Név

Isten nevét, amit találomra Jehovának ejtünk – habár most már lehetetlen megbizonyosodni arról, hogy vajon ez-e a helyes kiejtés – a zsidók mindig is a legnagyobb tiszteletben tartották. Maga a Mindenható mondta ki először, amikor elárulta azt Mózesnek, mint különleges megnevezését, meghagyva, hogy kizárólag kiválasztott népe használhatja. Ez a beszélgetés az Égő Csipkebokornál történt, ahol Isten ezt mondta: „Így szólj az Izráel fiaihoz: Jehova, a ti atyáitoknak Istene, Ábrahámnak Istene, Izsáknak Istene és Jákóbnak Istene küldött engem ti hozzátok. Ez [Jehova] az én nevem mind örökké és ez az én emlékezetem nemzetségről nemzetségre.” Egy későbbi alkalommal pedig hangsúlyozottan kijelentette, hogy ez az ő különleges neve: „Én vagyok Jehova. Ábrahámnak, Izsáknak és Jákóbnak úgy jelentem meg, mint El Shaddi, de az én Jehova nevemen nem voltam előttük ismeretes.”  

A magam részéről itt és most nem követtem pontosan a Jakab király-féle Biblia kissé következetlen változatát, ami, köszönhetően annak, hogy egyes neveket lefordít, másokat pedig változatlanul hagy, a kívántnál érthetetlenebbé és kevésbé hatásossá teszi a szöveget. Jómagam mindkét névnél meghagytam az eredeti héber alakot. El Shaddi, „a Mindenható”, volt az a név, amin a régi pátriárkák ismerték. Ez jelentésében megegyezett az Elohim-al, aki a Genezis első fejezete szerint megteremtette a világot. A Jehova nevet azonban először az említett alkalommal árulta el népének.

Köszönhetően ezen esemény fennkölt mivoltának és vallási szentségének, Istennek ez a neve a legnagyobb tisztelettel és csodálattal kísérve terjedt el az izraeliták körében. A rejtélyességéhez hozzájárul, hogy a kabbalisták az „ez az én nevem mind örökké” – az eredeti változatban Zeh shemi l’olam – részt, egy betű megváltoztatásával Zeh shemi l’alam-nak olvassák, aminek jelentése: „ez az én nevem, mi rejtve maradjon”.

Ez az értelmezés, dacára annak, hogy egy minden valószínűség szerint szándékos hibából ered, hamarosan általánosan elfogadottá vált, és a mai napig megmaradt. A Jehova szót soha nem ejti ki egyetlen hívő zsidó sem, hanem, ha a Szentírásban találkozik vele, az Adonai, avagy Úr, szóval helyettesíti. Ezt a gyakorlatot már-már zsidó óvatossággal követték a Biblia angol fordítói, így az eredeti változatban található „Jehova”-t, szinte kivétel nélkül „Úr”-nak fordították. A szó ily módon hanyagolt kiejtése így végül elfelejtődött, hiszen a héber nyelv egyedi, a magánhangzókat teljes mértékben nélkülöző felépítéséből adódóan nem tudunk következtetni egy olyan szó helyes kiejtésére, amit még soha nem hallottunk.

Hogy e témát világosabbá tegyem a héberben járatlan olvasók számára, egy reményeim szerint érthető magyarázatot szándékozom nyújtani.

A héber ábécé teljes egészében mássalhangzókból áll, a magánhangzó-hangokat mindig is szóban csatolták ezekhez, és nem jelölték őket írásban egészen addig, amíg a szabadkőművesek fel nem találták az úgynevezett „magánhangzó pontokat” mintegy hat századdal a keresztény korszak kezdete után. Mivel a magánhangzókat eredetileg az olvasó szolgáltatta a szavak helyes kiejtésének szóban történő oktatásából eredő előzetes tudásának megfelelően, nem tudhatott kiejteni egy olyan szót, ami még nem hangzott el a jelenlétében. Ahogyan mi is azért tudjuk, hogy a Dr.-t doktornak kell ejteni, mert már hallottuk elhangzani e betűkombinációt, nem pedig azért, mert maguk a betűk utalnak a hangokra, úgy a zsidók is tanítás és állandó gyakorlás útján, nem pedig a betűk hangzása alapján tudják kiejteni a mássalhangzókat a különböző szavakban. De mivel a Jehova-t felépítő négy betűt soha nem hallották kimondva, hanem az csupán az őt helyettesítő Adonai-t képviselte, és mivel a négy mássalhangzóból ugyanannyira nem lehet következtetni a hangzásra, mint a mi nyelvünkben a Dr.-ből, a zsidók, nem ismervén a használandó hangokat, nem tudták kimondani a szót, így a helyes kiejtése idővel elveszett a tömegek számára.

Azonban úgy mondják, létezett egy személy, aki ismerte a betűk hangzását, és a szó valós kiejtését. Ez a főpap volt, aki az elődétől kapott útmutatás alapján megőrizte a hangok együttesét, háromszor kiejtve azt egyszer egy évben, a bűnbánás napján, az imaházba vagy templomba belépve.

Amennyiben a Szabadkőművesség e témával kapcsolatos hagyományai helyesek, a monarchia rendszerének megalakulása után a királyok is részesülhettek e kiváltságban, Salamon ugyanis állítólag ismerte a szót, és kiejtette két társának a templom építésénél.

Ez az a szó, amit, betűinek száma után, „tetragrammaton”-nak, vagy négybetűs szónak, valamint, szent sérthetetlenségéből kifolyólag, „kimondhatatlan”, vagy kiejthetetlen szónak neveztek.

A kabbalisták és a talmudisták rejtélyes babonák sokaságába burkolták, melyek közül a legtöbb éppen annyira képtelenség, mint amennyire lenyűgöző, de mindegyikben érezhető az a nagy tisztelet, amit mindig is tanúsítottak iránta. Úgy mondják, határtalan hatalommal bír, és aki kimondja, megremegtet földet és eget, valamint rettegést és döbbenetet kelt magukban az angyalokban.

A rabbik „shem hampshorash”-nak nevezték, vagyis „a kihirdetendő név”-nek, és azt állítják, hogy Dávid talált rá ásás közben egy kőbe vésve.

A tiszteletteljes titoktartásból kifolyólag ritkán-, vagy sohasem írták le teljes egészében, és így számtalan jelképet, vagy hieroglifát találtak ki a kifejezésére. Az egyik ezek közül az angol I-vel, vagy J-vel, vagy Y-al közel megegyező Yod betű volt, ami a szó kezdetén állt, és amit gyakran egy egyenlő oldalú háromszögbe rajzoltak, a következőképpen:

Maga a háromszög az Isteniség szimbóluma volt.

Isten nevének e jelképe különösen méltó a figyelmünkre, hiszen nem csak, hogy a háromszög ugyanilyen szerepkörben sok ősi vallásban megtalálható, de a teljes szimbólum kétség kívül az eredete annak a hieroglifának, amit a Szabadkőművesség második fokozata tár fel, ahol is, bár a jelkép magyarázata ugyanaz, a formáját, amennyiben a betűt képviseli, csak jelenkori újítók angolosították. Véleményem szerint a Társ-Mesterség fokozatban használt G betűnek soha nem lett volna szabad helyet kapnia a Szabadkőművességben. A képtelen anakronizmus olyan esetét képviseli, ami sohasem jött volna létre, ha megőrizték volna az eredeti héber szimbólumot. Mivel azonban most már visszavonhatatlanul gyökeret vert, minden, amit tehetünk, hogy nem felejtjük el: valójában csupán egy szimbólum szimbóluma.

Ahogyan azt már mondtam, Isten nevének e tisztelete széles körben volt elterjedt, és így szimbolizmusa ilyen vagy olyan formában az ősi szertartások mindegyikében megtalálható.

Ezért hát az értekezésünk tárgyát, magát a Kimondhatatlan Nevet, állítólag megőrizték helyes kiejtésében az esszénusok, akik titkos rítusaik során csak suttogva közölték azt egymással, és olyan formában, hogy bár az elemei ismertek voltak, úgy választották el őket, hogy a teljes szó rejtély maradjon.

Az egyiptomiak szertartásai hasonlítottak a legjobban a héberekéihez, mivel más népekhez képest közvetlenebb kapcsolatban álltak velük. Náluk ugyanez a szent név állítólag jelszó volt, ami lehetővé tette a Rejtélyeikbe történő beavatást.

A hindusztáni Brahmani Rejtélyekben a beavatási szertartás lezárását az jelentette, hogy a jelöltet egy szent, három betűs névvel ruházták fel, az AUM-al, ami jelképezte a Főisten Bramah, Siva és Vishnu által megszemélyesített teremtő, megőrző és pusztító oldalait. A szót tilos volt kimondani. A hívő hinduk csendes meditációjában játszott szerepet.

Perzsia rítusaiban is a beavatás után árulták el a jelöltnek a kimondhatatlan nevet. E szertartások fő istenalakja, a héber Jehova helyén álló, és a napot képviselő Mithras neve különleges jellegzetességgel bírt: a benne szereplő betűk számértéke pontosan 365 volt, vagyis megegyezett ama napok számával, amennyire a földnek szüksége volt a nap-, avagy, ahogy akkoriban hitték, a napnak a föld megkerüléséhez.

A Püthagorász által Görögországban bevezetett Misztériumokban szintén megtaláljuk a héberek kimondhatatlan nevét, amivel a Sámi Bölcs minden bizonnyal babiloni látogatása során találkozott. Az általa átvett jelkép azonban kissé más volt, hiszen egy háromszög formájába rendezett tíz pontból állt, úgy, hogy a háromszög minden oldalát négy-négy pont alkotta.

A háromszög csúcsa így egy pont volt, ami alatt két pont helyezkedett el, azok alatt három, végül az alap négy pontból állt. E pontok száma az egyes sorokban a püthagorászi rendszer szerint sorban a következőket volt hivatott jelezni: a monád-ot, a természet aktív princípiumát; a duád-ot, avagy passzív princípiumot; a triád-ot, avagy az egységükből sugárzó világot; és a kvaterniád-ot, avagy intellektuális tudományt. Az összes pont száma, a tíz, a tökéletesség és beteljesülés szimbóluma volt. Ezt az ábrát Püthagorász a tetractys-nak nevezte – e szó jelentősége megegyezik a tetragrammaton-éval, és olyannyira szentnek tartották, hogy a püthagorászi rítusok során a jelölteket feleskették a titokban tartására.

A skandinávoknál, a zsidó kabbalistákhoz hasonlóan, a misztériumaikból ismert Főisten tizenkét névvel rendelkezett, ezek közül a legfontosabb és legszentebb az Aldafer, az Egyetemes Atya, volt.

A druidák körében Isten szent neve a Hu volt – egy olyan név, ami, habár Bryant szerint Noét jelölte, a héber tetragrammaton egy változataként vált ismertté. Valójában a héberben ez a hímnemű névmás, és érthetjük alatta a természet hímnemű-, vagy alkotó princípiumának jelképét – a fallikus imádat rendszerének egyfajta változatát.

A druidák e szent neve engem a kimondhatatlan tetragrammaton valódi jelentésének és kiejtésének legkésőbbi, és kétség kívül a leginkább filozófiai értelmezésére emlékeztet. Ez az ünnepelt Lanci zseniális elméjéből pattant ki, és egy másik munkámban már a nyilvánosság elé tártam, azt követően, hogy megkaptam azt tanítványától és barátomtól, Gliddon úrtól, a kiemelkedő archeológustól. Az eredmények azonban túlságosan érdekesek ahhoz, hogy hanyagoljuk őket a tetragrammaton kapcsán.

Máshol meglehetősen bőven értekeztem arról, hogy az ősök uralkodó szemlélete szerint a Főisten kétnemű volt, magába foglalva a hímnemű és nőnemű princípiumokat, a természet alkotó és termékeny erőit. Ez volt az egyetemes tantétel az ősi vallások mindegyikében, és igen természetes módon jelent meg a phallus és cteis jelképében a görögöknél, illetve a lingam-éban és yoni-éban az orientalistáknál. Ezeknek a szimbólumoknak az egyenes ági leszármazottja a szabadkőműves pont egy körben. Mind azt tanították, hogy Isten, a Teremtő, hímnemű és egyben nőnemű is.

Ez az elmélet a hagyományok síkján kétségtelenül tagadhatatlan, ha ama szellemi értelemben nézzük, amelyben az első követői kívánhatták feltárni az elme előtt, és nem a durva, érzéki jelentésében, ahogyan a későbbiekben fogadták. Amennyiben ugyanis a nemiség szót nem ama hagyományos és bizalmas jelentőségében vesszük, amiben egy bizonyos fizikai szervezetre utal, hanem abban az egyetlen tisztán filozófiaiban, ami egy ilyen kapcsolatban használható, és ami pusztán egy erő megnyilvánulását jelzi, nem tagadható, hogy a Legfőbb Lény, és csak ő, birtokol mind egy alkotó, mind egy termékeny erőt. Lanci, egyedülálló zsenialitásról tanúbizonyságot téve, ezt az ősi nemzetek mindegyikére széles körben jellemző gondolatot is levezette a tetragrammaton-ra, avagy Jehova nevére, és, ami majdnem ugyanennyire érdekes, e felfedezés által lehetősége nyílt bemutatni a szó minden valószínűség szerinti helyes kiejtését.

E filozófiai felfedezés részleteinek leírásakor igyekszem majd annyira érthetővé tenni azt, amennyire csak a héber nyelvben nem kiemelkedően járatos olvasókat figyelembe véve lehetséges. Azok, akik nyomban felismerik a különleges betűket, nyugodtan átugorhatják a számukra szükségtelen magyarázatokat.

A kimondhatatlan név, a tetragrammaton, a shem hamphorash – mert eme megnevezések mindegyikét használják rá – négy betűből áll, melyek: heh, vau, heh és yod. A héber nyelv egyediségéből kifolyólag persze a szót a mi nézőpontunkból visszafelé, vagyis jobbról-balra kell olvasni, kezdve a yod-al, és befejezve a heh-el.

E betűk közül az első, a yod, megegyezik az angol i hanggal, amennyiben azt e-nek [i:] ejtik.

A második és negyedik betű, a heh, egy hehezetes hang, és ebben az esetben az angol h [eidzs] hangzásával egyezik.

A harmadik betű pedig, a vau, egy nyílt o [o:] hang.

Ha e négy betűt a héber szabály szerint jobbról-balra olvassuk, megkapjuk az IH-OH szót, ami a lehető legközelebb esik a kiejtéshez, ennek ellenére a pátriárkák által állítólag különböző időkben alkalmazott hétféle kiejtési mód egyikének sem felel meg.

Azonban így kiejtve a szó nem hordoz számunkra jelentést, mert a héberben nem létezik olyan szó, hogy ihoh; és mivel minden héber név jelzett valamit, nyugodtan feltételezhetjük, hogy nem ez volt az eredeti kiejtés, és hogy egy másikat kell keresnünk, egy olyat, ami jelentéssel ruházza fel a szót. Lanci az alábbiakban olvashatóak szerint haladt tovább a helyes kiejtéshez vezető úton.

A Kabbalában gyakran úgy lehet rájönni egy szó rejtett jelentésére, hogy felcseréljük, vagy megfordítjuk az azt alkotó betűket, és e módon burkolták homályba a kabbalisták számos misztériumukat.

Nekünk a szó megfordítása a betűknek jobbról-balra történő olvasását jelenti, mert a hagyományos olvasási módunk balról-jobbra irányt határoz meg. A héberre azonban ennek éppen az ellenkezője igaz, hiszen ott a hagyományos olvasási mód iránya jobbról-balra, és ezért egy szó megfordítása balról-jobbra történő olvasást eredményez.

Lanci ezt a kabbalista módszert alkalmazta a tetragrammaton-ra, amikor rájött, hogy az IH-OH visszafelé olvasva megadja a HO-HI szót.

A héberben azonban a ho a hímnemű névmás, megegyezik az angol he-vel [hi:]; a hi pedig a nőnemű névmás, megegyezik az angol she-vel [shi:]; éppen ezért a HO-HI szó szerinti fordításban megegyezik az angol HE-SHE összetett szóval. Vagyis Isten Kimondhatatlan Neve a héberben kabbalisztikusan olvasva magába foglalja a hímnemű és nőnemű princípiumot, a teremtés alkotó és termékeny energiáját. Itt megint csak megjelenik a phallus és a cteis, a lingam és a yoni, vagy megfelelőjük, a pont egy körben általánosan elterjedt szimbolikája, valamint egy újabb bizonyíték a Szabadkőművesség és az ősi Misztériumok közötti kapcsolatra.

Talán így némi értelmet nyer a Genezisben található eddig értelmetlennek tűnő következő szakasz (i. 27): „Teremté tehát az Isten az embert az ő képére, Isten képére teremté őt: férfiúvá és asszonnyá teremté őket. Nem lehettek volna IHOH „képe”, ha nem lettek volna „férfiú és asszony”.

A kabbalisták kimerítették zsenialitásuk és képzeletük tárházát e szent néven gondolkodva, és egyes feltevéseik kellően érdekesek ahhoz, hogy megvizsgáljuk őket. Itt és most azonban elég szó esett ahhoz, hogy megértsük a szabadkőműves-rendszerben betöltött fontos szerepét, és hogy értékelhessük az őt képviselő szimbólumokat.

Az ősöknek a Felsőbbrendű Lény neve iránt érzett nagy-, vagy talán inkább babonás tisztelete azt inkább jelképek és hieroglifák, semmint szavak által történő kifejezésre sarkallta.

Az archeológusok közelmúlti kutatásaiból például tudjuk, hogy az egyiptomiak minden ősi, az ország démotikus vagy hagyományos írásjeleivel írt dokumentumában az istenek neveit kivétel nélkül szimbólumok jelezték; és már közöltem a különböző módszereket, amikkel a zsidók a tetragrammaton-t kifejezték. Hasonló eljárás vált uralkodóvá az ókor más nemzeteiben is. A Szabadkőművesség úgy vette át ezt a megoldást, az Univerzum ezzel jelölt Nagy Alkotójával egyetemben, hogy még a hagyományos írásmódban is felhasználta. A különféle alkalmazott jelképek közül három igényel kiemelkedő figyelmet. Ezek a G betű, az egyenlő oldalú háromszög, valamint a Mindent Látó Szem.

A G betűt már említettem. Az angol ábécé egy betűje aligha tekinthető egy olyan intézmény egy szimbólumának, ami a szóban forgó nyelv keletkezését jócskán megelőzve jelent meg a történelemben. Egy ilyen jelkép nem méltó arra, hogy szerepet játsszon az antikvitás és egyetemesség elemeiben, amik pedig minden szabadkőműves szimbólum jellemzői kell, hogy legyenek. Ezért aztán nem kétséges, hogy jelenlegi alakjában annak a héber szimbólumnak, a yod-nak, az elferdítése, amivel gyakorta kifejezték a szent nevet. Ahogyan azt már közöltem, e betű a Jehova, vagy Ihoh szó kezdőbetűje, és így a héber írásokban a Jehova jelképeként, vagy rövidítéseként jelenik meg, amely szót pedig, ne feledjük, soha nem írták le teljes egészében. Azonban mivel a G a Jehova-nak megfelelő God (Isten) kezdőbetűje, helytelenül, és – nem győzöm hangsúlyozni – meggondolatlanul ezt a betűt választották ki arra, hogy a modern páholyokban a héber szimbólumot helyettesítse.

Mivel így a G betű a héber yod-al megegyező jelentéssel és erővel rendelkezik, ahhoz hasonlóan őrá is úgy kell tekinteni, mint Isten életet adó és –tápláló erejének jelképére, ahogyan az a Jehova, vagy Ihoh szó jelentésében, a Teremtő alkotó és termékeny energiájában megjelenik.

A Mindent Látó Szem egy másik, még fontosabb jelképe ugyanennek a Lénynek. Látszólag mind a héberek, mind az egyiptomiak annak a természetes késztetésnek engedve kezdték használni, miszerint egy szervet kell kinevezni ama funkció szimbólumának, amit az különösképpen ábrázolni kíván. Így a láb gyakorta a gyorsaságot jelképezte, a kar az erőt, a kéz pedig a hűséget. Ennek megfelelően a nyitott szemet választották a figyelem szimbólumának, Isten szemét pedig az isteni figyelemének, illetve a világgal való törődésének. A jelkép ebben a formában a héber írások visszatérő eleme. A zsoltáríró a következőket vetette papírra: „Az Úr szemei az igazakon vannak, és az ő fülei azoknak kiáltásán.” (Zsoltárok xxxiv. 16) Ez magyarázatául szolgál egy későbbi szakasznak: „Ímé, nem szunnyad és nem alszik az Izráelnek őrizője!”(Zsoltárok cxxi. 4)

Az egyiptomiak ugyanezért jelképezték fő istenalakjukat, Ozíriszt, egy nyitott szemmel, és helyezték el e hieroglifát minden templomukban. Az emlékműveken jelképes neve az egy trónnal együtt látható szem volt, amihez egyes esetekben hozzáadták az isten egy megkurtított alakját, néha pedig egy bárdnak nevezett ábrát, mely utóbbi azonban véleményem szerint inkább egy négyzet képviselője lehetett.

A Mindent Látó Szem így tekinthető Isten mindenhol jelenlevősége – őriző és megőriző tulajdonsága – egy szimbólumának. Erre utal Salamon is a Példabeszédekben (xv. 3), amikor a következőket mondja: „Minden helyeken vannak Jehovának szemei, nézvén a jókat és gonoszokat.” A Mindenhol Jelen Lévő Istenalak egy jelképe ez.

A háromszög egy másik olyan szimbólum, amin érdemes elgondolkodnunk. Valójában nincs még egy olyan jelkép, ami, mind a Hamis, mind a Tiszta Szabadkőművesség rendszerét tekintve, felhasználásában ennyire sokféle- vagy elterjedtebb lenne.

Úgy tűnik, az egyenlő oldalú háromszöget a régi idők szinte minden nemzete átvette, mint az Istenalak jelképét.

Már elhangzott, hogy a héberek körében ezen ábra, középpontjában egy yod-al, a tetragrammaton, avagy Isten kimondhatatlan nevének képviselője volt.

Az egyiptomiak az egyenlő oldalú háromszöget a legtökéletesebb alakzatnak tartották, és a mozgó létezés nagy princípiuma képviselőjének, aminek minden oldala a teremtés egy területére utalt – az állatira, a növényire és az ásványira.

Az egyiptomiaknál az egyetemes természet szimbóluma a derékszögű háromszög volt, melynek függőleges oldala képviselte Ozíriszt, avagy a hímnemű princípiumot; az alapja Íziszt, avagy a nőnemű princípiumot; az átfogója pedig gyermeküket, Hóruszt, avagy a két princípium egységéből áradó világot.

Mindezek persze valójában nem többek, mint a phallus és cteis, vagy lingam és yoni különböző formái.

A derékszögű háromszöget, mint jelképet, a későbbiekben átvette Püthagorász is, amikor a Nílus partjaira utazott. A felfedezése pedig, amit állítása szerint ezen ábra jellegzetességeiből szűrt le, valójában azonban az egyiptomi papoktól tanulta, megőriztetett a Szabadkőművességben, Euclid Első Könyve negyvenhetedik problémájának bevezetőjében, a harmadik fokozat szimbólumai között. Itt az egyiptomiéval megegyező misztikus értelmezés olvasható, vagyis hogy a hímnemű és nőnemű, avagy a természet aktív és passzív princípiumainak egyesülése teremtette a világot. A befogók négyzetének az átfogó négyzetével való megegyezését figyelembe véve elmondható, hogy ugyanez jellemző Ozíriszre és Íziszre, amennyiben egyenlők a világ számára, és megteremtik azt.

Így ha a függőleges oldal – Ozírisz, vagy az aktív, hímnemű princípium – mértéke 3, az alapnak – Ízisznek, vagy a passzív, nőnemű princípiumnak – pedig 4, akkor egységük, avagy négyzeteik összege olyan négyzetet fog alkotni, amelynek alapja az átfogó lesz, avagy egy olyan vonal, amelynek mértéke 5. A 3 négyzete ugyanis 9, a 4-é pedig 16, az 5 négyzete pedig 25, ami a 9 és 16 összege. Így tehát a függőleges oldal és az alap négyzeteinek összegéből, vagy egyesüléséből, létrejön az átfogó négyzete, éppen úgy, ahogy az egyiptomi rendszerben az aktív és passzív princípium egysége a világ megteremtését eredményezi.

A keresztény egyház középkori időszakában az emberek tudatlansága, és egyfajta materializmusra való hajlama oda vezetett, hogy elhagyták az Istenalak szimbolikus megjelenítését, és az Atyát egy öregember alakjával és arcvonásaival ábrázolták. Már a tizenkettedik században is keletkeztek ilyen jelentéktelen festmények, amelyek közül sok megtalálható Európa vallási jellegű könyveiben és építményeiben. A reneszánsz korszakát követően azonban egy jobb szellemiség és ízlésvilág terjedt el az egyház művészei között, és attól fogva a Felsőbbrendű Lényt csupán a nevével – a tetragrammaton-al – képviseltették, amit egy sugarak körébe helyezett háromszögbe írtak. Didron keresztény ikonográfiáról szóló értékes munkájában ábrázol egy ilyen jelképet, amit a tizenhetedik században véstek fába.

De még a legkorábbi időkben is, amikor az Istenalakot egy személynek festették vagy faragták meg, az Atya fejét körülölelő glória gyakran háromszög-formát vett fel. Didron a következőket mondja erről: „Így a háromszög alakú glória az Istenalak egyedi jellemzője, és leggyakrabban az Örök Atyára korlátozódik. Alkalmanként ugyan a szántháromság többi tagja is visel háromszöget, de csak a szentháromság ábrázolásakor, és csak azért, mert az Atyával együtt láthatóak. De még az ilyen esetekben is előfordul, hogy, habár a háromszöggel ábrázolt Atya társaságában találhatóak, a Fiú és a Szentlélek csupán kör alakú glóriával rendelkezik.”

A háromszöget minden korban és minden vallásban az Istenalak szimbólumának tartották.

Az egyiptomiak, a görögök és az ókor más nemzetei ezen háromoldalú ábrát az aktív és passzív, avagy hímnemű és nőnemű princípiumokban ábrázolt teremtő energia, illetve eredményük, a világ, egy jelképének tartották. A keresztények a Legfőbb Isten manifesztációjaként bemutatott szentháromság egy dogmájaként utaltak rá, a zsidók és a kezdetleges szabadkőművesek pedig a tetragrammaton jelentőségében megbújó létezés három korszakaként – a múltként, a jelenként és a jövőként.

A Szabadkőművesség magasabb fokozataiban a háromszög minden szimbólum közül a legfontosabb, és általában a Delta nevet veszi fel, megfelelve a görög ábécé negyedik betűjének, ami ugyanolyan formával és elevezéssel bír.

A Deltát, vagy misztikus háromszöget, sok esetben sugarak köre veszi körül, amelyet „glóriának” neveznek. Amikor ez a glória különáll az ábrától, és egy kör alakjában öleli át azt (mint Didron imént bemutatott példája esetében), akkor Isten örökös dicsőségét hivatott jelezni. Ha pedig a sugarak a háromszög közepéből erednek – ami túlnyomó többségben jellemző a szabadkőműves jelképekre – és mintegy beburkolják azt ragyogásukba, az Isteni Fény szimbólumai. A pogányok hibás gondolkodásmódjukban e fénysugarakat Napistenükhöz és imádatukhoz rendelték.

Az eme glóriáról alkotott valódi szabadkőműves elképzelés azonban az, hogy azt az Örökös Fényt, vagy Bölcsességet szimbolizálja, ami mintegy dicsőség tengereként veszi körül a Legfőbb Alkotót, és belőle, mint általános középpontból, sugárzik ki teremtése univerzumára. Erre utal Ezékiel próféta Jehováról szóló ékesszóló leírásában: „És látám izzó érczként ragyogni, a melyet, mintha tűz vett volna körül derekának alakjától fogva és fölfelé; és derekának aljától fogva és lefelé látám, mintha tűz volna. És fényesség vala körülötte.” (1. 27)

Dante is gyönyörűen jellemezte az Istenalak e körkörösen áradó fényét:

„Létezik a mennyben egy fény, minek jótékony sugarai a

Teremtőt láthatóvá teszik minden

Teremtett számára, hogy csak őt egyedül meglátva

Leljen békére; és ez körben oly messzire terjed,

Hogy a kerülete túlságosan laza lenne ahhoz,

Hogy a napot körülfogjuk vele.”

Összegzésként tehát elmondhatjuk, hogy az Istenalak eme három bemutatott, a szabadkőműves rendszerben megtalálható szimbóluma mind különböző jellemzőkkel bír.

A G betű az önnön akaratából létező Jehova jelképe.

A Mindent Látó Szem a mindenhol jelenlévő Isten szimbóluma.

A háromszög az univerzum Legfőbb Alkotójának – a Teremtőnek – jelképe, amit ha glória vesz körül, a Fény Alkotójának, vagy Adományozójának a szimbólumává válik.

Vajon nem több-e hát a szabadkőműves rendszert oly sok különféle szimbólum képében átható Isten neve, az intézmény vallási hajlamaira mutató puszta bizonyítéknál? Nem rejlik-e e mögött egy kifinomultabb szimbolizmus, ami valójában a Szabadkőművesség lényegét jelenti? A századelőn egy tanult teológus a következőket mondta: „Isten nevei magának Istennek a tudását voltak hivatottak közvetíteni. Ezeknek köszönhetően az emberek legalább egy homályos képet alkothattak dicsőségéről, jóságáról és hatalmáról, valamint, hogy kiben kell hinnünk, és hogy mit kell hinnünk róla.”

E gondolatmenet láthatólag alkalmazható a névnek a Szabadkőművességbe történő felvételére. Számunkra Isten neve, legyen bár akárhogyan kifejezve, azon ISTENI IGAZSÁG egy szimbóluma, aminek kutatása minden szabadkőműves célja kell, hogy legyen.