A rózsakeresztesek nyomai az építészet tárgyai között

Amikor a halál elvégezte dolgát, a kettő egyesül, s belőlük emel ki bennünket Isten az utolsó napon, hogy lelki alkotmányként teremtsen újjá. Nem vagyok meggyőződve arról, hogy minden faj feltámad, azonban evilági részeik, a víz elemével (minthogy nem lesz ’többé tenger’; Jelenések könyve) és a földdel keveredve egyesülnek, és egy tiszta áttetsző anyaggá szilárdulnak. Szent János kristály aranya ez, egy új Jeruzsálem alapja, de nem a színét, hanem szerkezetét tekintve. Elképzelem, ahogy lelkük lefokozódik első limbusává, a tiszta, éteri tűz szférája pedig gazdag végtelen kárpitként terjeszkedik Isten trónja alatt.”

Coleridge pedig a következőképp vélekedik – jegyezzük meg – utalva (s megelőzve) Huxley professzor későbbi, állítólagosan eredeti feltevéseire. Kijelenti, hogy az alapszövet, azaz a képzőanyag, minden teremtmény esetében („az ásványtól az emberig”) alapvetően ugyanaz.

„A növények csírabeli energiája a kötött levegőt és az elemi állapotú vizet fűvé vagy falevéllé alakítja; ezek alapján egy ökör vagy egy elefánt szervi alapelvei egy sokkal elképesztőbb alkímiát követelnek. Ahogy a láthatatlan hatóerő mágikus hálóját szövi, a lombozat közömbösen csonttá, csontvelővé válik, pépes agyvelővé vagy a szilárd elefántcsonttá; s így tovább a természet megannyi szakaszán át.” (Coleridge: Aids to Reflection, 6. kiadás, első kötet, 328. oldal. Lásd még: Herder: Ideen, 5. könyv, 3. fejezet.)

Úgy véljük, bemutattuk az összes Huxley professzor fejében megforduló feltevés eredetét, amely a Lectures-ben, valamint tudományos és egyéb folyóiratok saját, illetve mások által publikált cikkeiben is megjelentek.

Egy a Királyi Intézetben tartott előadás során W. S. Savory a következőket jegyezte meg: „A növények és az állatok birodalma szoros kapcsolatban áll egymással. A szerves világ mindkettőhöz kapcsolódik a kristályosodás folyamata által, mely roppant hasonlít a növényvilág, valamint az állatvilág alacsonyabb rendjei növekedésének egynémely folyamatához.”

A bölcsek kövének számtalan jelentése közül az egyik talán a mágikus tükör, vagyis az áttetsző léleklátó kristály, amelyben a közönséges ismeretek számára lehetetlen dolgok láthatóvá válnak. „Tudd meg – mondja Synesius – hogy kövünk kvintesszenciája (ötszörös kivonata) és rejtelme nem kevesebb, mint mennyei és dicsőséges lelkünk, mely tekintélyünk révén nemzette s bányájából felszínre hozta önmagát.” Görögül a kristály szó a következőképp hangzik;

ΧΡΥΣΤ  –  ΑΛΛΟΣ.

A kristály kemény, áttetsző, színtelen kő, amit egyszerű lemezek alkotnak, tüzet ad az acélnak, savas menstrumban nem oldódik, heves tűzben pörkölődik, szabályosan szögletes alakú, s alkalmanként azt feltételezik róla, hogy „alvadt salétrompárából alakult ki”.

A borostyán megszilárdult, gyanta tartalmú mézga, ami általában elektromossággal töltődött. Azt mondják, mágikus tulajdonságokban bővelkedhet a hozzáértő kezében. Ebben a tekintetben a tirzusra, vagyis a fenyőtobozra emlékeztet, mely a – bacchusi vagy más egyéb – misztériumokkal kapcsolatos felvonuláskor sosem maradhatott el. A spanyolországi Granada palotájának, erődjének vagy királyi rezidenciájának a neve is ehhez kapcsolódik. Az Alhambra vagy Al-Hambra szó azt jelenti vörös. Arábiában a méltóság helyét, a helyek helyét, vagyis a vöröset jelöli, minthogy az Arábia és Egyiptom között elterülő tenger neve is Vörös-tenger. Általában az összes lélek (különösen azokkal a dolgokkal kapcsolatban, amiket gonosznak vagy közönyösnek vélnek az emberek) a Vörös-tengerbe kerül, amikor ördögűzéssel vagy erőszakos megidézéssel szabadulnak meg tőle. Szerintünk ez a Hambra, ambra, vagyis ambre a borostyán (amber) szóval kapcsolatos, ami alkalmasint igencsak vörös, és amit mindig is mágikus befolyással, varázskönyvekkel és szellemekkel hoztak összefüggésbe. Láthattunk már olyan ódon, borostyánból faragott keresztet, amelynek vörössége majdnem a korallal vetekedett. A borostyán ősidőktől fogva egy a hiedelmekhez szorosan kapcsolódó anyagnak (ékkőnek vagy mézgának) számított. A borostyán (amber) szóhoz, és ősi, általános mitológiában és misztériumokban előforduló változatainak felbukkanásához, valamint magához a mágiával és varázslással összefüggő anyaghoz kapcsolódó további gondolatokat e kötetben máshol is találhat még a kedves olvasó.

A Skót Régészeti Társaság titkárának John Stuartnak 1861. július 18-án kelt írása arról számol be, hogy egy Orkney-beli sírhant feltárása folyamán jó pár különféle nagyságú rúnák sorára bukkantak egy hatalmas föld alatti kamra falain és mennyezetén. Az ásatás végére a rúnasorok száma meghaladta a hétszázat, és némely táblába vésve sárkányok és egy kereszt képét is felfedezték. Számos egyéb formájú és méretű sírhant, valamint egy nevezetes druidakövekből kirakott kör is található Orkney ezen részén, ezen a szűk félszigeten, mely elválasztja Stennis két tavát.

Plinius szerint a kígyót jelentő boa szó a bovine (ökör) szóból ered, mivel a „fiatal kígyókat tehéntejjel etetik”. Kaptunk hát egy váratlan magyarázatot a kígyó és a tehén kapcsolatára. Az egész témakör rejtelmekben bővelkedik, csakúgy, mint a keresztre és a sárkányra való utalások változatai, amiket az összes hit jelképe között megtalálhatunk, és az összes vallási építményben megbújnak.

Egy föníciai érmén, amelyre Cítiumban, azaz Cipruson bukkantak rá (rajzát Higgins Celtic Druids című művének 117. oldalán láthatjuk) egy kereszt és egy hippokampuszra emlékeztető állat található. Ugyanolyanokat, illetve hasonlókat fedezhetünk fel Skócia ősi, faragott kövein is. Ugyanez a két dolog – a kereszt és a különös kinézetű, félig emlős-, félig hüllőszerű állat, amit a newcastle-upon-tyne-i Mr. Hodgson baziliszkusznak vél – együtt jelenik meg az Anglia északi részén talált római korabeli mitrászi faragott kőtáblán. Figyelemreméltó, hogy a csillag és a félhold vagy a nap és a hold szintén felbukkan az úgynevezett tűz-háromszögben, vagyis a felfelé néző háromszögben.

A Builder, London Artchitectural Journal 1863. június 6-i számában olvashatunk néhány értékes észrevételt a geometriai és egyéb szimbólumokról.

Az Alhambra szót látva talán egy másik szóra asszociálunk, amivel Angliában a druidák köveit nevezik meg. Ez a men-amber. Egy híres lebegőkő, amit a közhiedelemben csak úgy neveznek, hogy men-amber, a cornwalli Pendennis közelében lévő Sethney plébánián található. Hosszúsága 11, magassága 4, szélessége 6 láb. Ebből a következőket vonhatjuk le bizonyossággal: men-amber, mon-amber, mon-ambra, mon-amhra, mon-amra (m’om-ra, om-ra), vörös kő, varázs-, angyali vagy szent kő. A vörös szín hímnemű, az üdvözítőt jelképezi.

A kígyófélék megkülönböztető jele vagy talizmánja az alábbi: Φ. A szkarabeusz, a méh, a szamár, a typhon, a baziliszkusz, a szent bazsalikom, Basel (Basil vagy Bâle) városa Svájcban és az idevágó jelkép, a baziliszkusz, vagyis a kígyó. Neptun mitikus lova, azaz a hippokampusz, a szárnyas vagy szárnyatlan oroszlán, a pegazus, azaz a szárnyas ló, a hydra, a python, a bika (Ozírisz), a tehén (vagy Io) mind mitológiai lény, melyek közt rokoni szálak húzódnak. Mindegyik egy azonos mítoszt jelképez. Ezt fogjuk most következetesen bemutatni, s összekapcsoljuk őket a tűzimádattal.

Kétség sem férhet hozzá, hogy olvasóink figyelmét is megragadta már az a keresztény katedrálisok tábláin látható, kutyára emlékeztető, általában négylábú teremtmény, amin legyőzője lába támaszkodik. Ez általában férfi, akit egy jelentőségteljes tett véghezvitele után ábrázolnak, amint épp rátapos ellenfelére, vagy (ne feledjük, bal kezében lévő) kardjával vagy pásztorbotjának végével döf felé. Ez a bot az ősi pedum, azaz lituus. A hertfordshire-i Brent-Pelham-ban van egy falba épített sír, lovag Pierce Shonke nyughelye, aki állítólag 1086-ban hunyt el. Az alak lába alatt egy díszes kereszt, az alatt pedig egy kígyó látható (Weever, 549. old.). Egy felirat is van itt:

„Sem a hírneves Cadmusról, sem a hírneves Szent Györgyről nem marad más fenn a nevükön kívül;

Azonban Shonke egy kígyót megöl, a másikkal szembeszáll,

S e falban, mint egy erődben nyugalomra talál.”

(Lásd: Weever: Ancient Funeral Monuments.)

Burnt Pelham-nak hívja a helyet, s ezt írja róla: „e templom falában fekszik a legősibb emlékmű: egy emberi alakot formáló kő, körötte egy-egy szárnyas sas, egy oroszlán és egy bika, a negyedik alak pedig egy angyal, mintha a négy evangélistát jelképezné: az ember lába alatt pedig egy díszes kereszt.”

„A kereszten lévő láb ábrázolása nem mindig azt bizonyítja, hogy az elhunyt keresztes vitéz volt, vagy zarándokutat tett meg a szent sírig. Miltonnál, Yorkshire-ben láttam a Sherbornes két alakját így, akik – meggyőződésem szerint – álmodni sem mertek róla, hogy eljutnak egyszer a Szentföldre” – írja Pennant a londoni templom kapcsán.

Weever a következőt tartja fontosnak kiemelni a fent leírt Sir Pierce, azaz Piers Shonke emlékműve kapcsán: „A kereszt alatt egy kígyó van. Sir Piers Shonke-ről azt gondolták, hogy egy O Piers Shonkes nevű hely közelében található, ódon, düledező, gondosan elkerített ház ura volt. Ő költötte az Ann. a conquestu, vicesimo primo-t.”

A kutya alakja állandó kísérő, minthogy Persepolis és más keleti helyek szobrai közt is megtalálható. Már önmagában elegendő lenne eme keresztek (az ősi ír keresztek) pogány mivoltának bizonyítékaként, mivel ennek az állatnak a kereszténységgel nincs kapcsolata. Tuath-de-danaans azonban szentté nyilvánította, s védelmét államrendeletek biztosítják. A Zoroaszter után fennmaradt zend könyveiben is benne vannak. (O’Brien: Round Towers of Ireland, 1834, 359. old.)

A vétek szó értelmezésem szerint oroszlánt jelentett, amikor az oroszlán a nyári napfordulókor a Nap jelképe volt, tündöklött; a bika és az ember pedig a napéjegyenlőség napjának és a téli napforduló sasának jelképei voltak.” (Anancalypsis, II. kötet, 292. old.)

A 23. ábra (előző oldal) egy egyiptomi lapos dombormű, melynek magyarázata a következő: A: az egyiptomi sárkányölő Éva (Neith, vagyis, Minerva istennő), B: egy krokodil, C: gorgófej, D: sólyom (bölcsesség), E: tollak (lélek).

„Az legelső és a legerősebb meggyőződés, ami felvillan az összes tapasztalt történész agyában miközben ezekben a különféle művekben fennmaradt mexikói és a tolték emlékművek hosszú sorát vizsgálja, az Új-Spanyolország ősi műemlékeinek hasonlatossága az ókori egyiptomi emlékekhez. Ezeket vizsgálgatván azonosságot fedezhetünk fel a piramisokban, az ősi ofita hitvallás hasonló jeleiben, a szentháromság és a napistenség maradványaiban, a planiszférákban és templomokban, a bálványokban és szobrokban, a befejezett illetve befejezetlen alkotások némelyikében (Stephen és Catherwood: Incidents of Travel in Central America).