A perzsák tűz-teozófiája

Philippus Aureolus Theophratus Paracelsus 1493-ban született Einsildenben, egy a svájci kantonban lévő kisvárosban, néhány mérföldre Zürichtől. Ennek az egyéni gondolatokkal megáldott kiváló vegyésznek a zavaros, fordulatokban bővelkedő, vándorló élete negyvennyolc éves korában 1541. szeptember 24-én a St. Stephen kórházban ért véget. Műveit így csoportosíthatjuk: 1. A német kiadások: Basel, 1575, oktáv; uo. I, 1589-90, 10 kötet, kvartó; és Stasbourg, 1603-18, 4 kötet foliáns. 2. A latin kiadások: Opera omnia Medico-chymico-chirurgica, Frankfurt, 10 kötet, kvartó; és Genf, 1658, 3 kötet, foliáns. 3. A francia kiadások: La Grand Chirurgerie de Paracelse, Lyon, 1593 és 1603, kvartó; valamint Montbéliard, 1608, oktáv. (Lásd: Adelung: Histoire de la Folie Humaine, hetedik kötetét; a Biographie Universelle Paracelse című cikkét; valamint Sprengel: Histoire Pragmatique de la Médicine harmadik kötetét.)

„Az ősi tűz-hívők valamint a későbbi magnetisták iskolájával rokonságban – mondja a bölcs Dr. Ennemoser a History of Magic-ban (melynek leghathatósabb fordítását William Howitt készítette) – a természet rejtélyeinek ilyesfajta spekulátorai és kutatói, akik ugyanarra az alapra támaszkodnak, nem mások, mint a XVI-XVII. század teozófusai. A vegytant gyakorolják, és bizonygatják, hogy a természet legmélyebb titkait is meg lehet fejteni. Míg az összes evilági tudomány felett álló isteni felé törekedtek, az isteni fényt és tüzet kutatták, melyen át minden ember az igaz bölcsesség birtokába juthat. Úgy hívták őket, hogy tűz-filozófusok (filozofi per ignem). Közülük a legkiválóbbaknak az alábbiak számítottak: Theophrastus Paracelsus, Adam von Boden, Oswald Croll; valamint a későbbiekben, Valentine Weigel, Robert Fludd, Jacob Böhme, Peter Poiret, stb.” Itt kell megemlítenünk Hemmann orvosi-sebészeti esszéit, amiket 1778-ban Berlinben adtak ki; valamint Pfaff Astrology című művét.

A teozófusok általános alapelve szerint a fény végtelen óceánjából eredő lelket nevezték tűznek.

A természetfölöttivel – hogy a szót a legtágabb értelemben véve használjuk – kapcsolatban elmondhatjuk, hogy „a különös dolgok befogadásának összes nehézsége hazugság egy belső, kauzális, abszolút valós világ el nem ismerésekor: intellektuális befogadásnak mondják, mivel a művészetek hatása azt bizonyítja, hogy az ember érzései mindig is befogadták, sőt most is befogadják e valóságot.”

A vízió plátói filozófiája az, hogy a tárgyak belső fényben létrejövő látványa nem tetszőleges törvények, hanem az elmeállapot alapján ölt formát. Ez a belső fény – ha megértjük Platónt – az ember szemében egyesül a külső fénnyel, így érzéki vagy képzeti tevékenységet eredményez. Ám ha a külső fény elkülönül, saját, békés atmoszférájába merül, és ebben a belső, nyugalmi állapotban, a megszokott vallásos – vagy ahogy mondják: művészi – jellegű látomások keletkeznek. Ez ugyanaz a végtelen fény, amire oly gyakran utalnak a rejtélyes témákkal foglalkozó könyvek; az a fény, mely Pimander, Zoroaster és a kelet összes bölcse előtt megjelent a lélek napkorongjának kisugárzásaként. Böhme a Divine Vision or Contemplation-ban, Molinos pedig a Spiritual Guide-ben ír róla. Ez utóbbi munka a kvietizmus alapja. A kvietizmus a barátoknak vagy kvékereknek és egyéb rejtélyes és elmélkedő szektáknak a vallása. Egy az okkult tudományokról szóló roppant bölcs, őszinte és tanulságos könyvre alapozzuk ismereteinket.

Ne lelketlen, közömbös szemmel figyeld hát a tüzet, mintha csak a legközönségesebb dolog lenne az! Elfelejtetted, hogy mi az vagy soha nem is tudtad? A vegyészek hallgatnak róla; vagy még ez is túl hangos a számukra? Ezért tárgyalnak félőn, suttogva róla. A filozófusok úgy beszélnek, mintha csak anatómusok lennének, akik az emberi test összetevőiről (vagy részeiről) diskurálnak, mintha csupán egy szerkezet lenne. Így az óra kerekét – ahogy találékonyan fejtik ki a természetfeletti lélekkel rendelkező rejtélyes dolog „miértjeit” és „azértjait” (valamint a mechanikát és a matematikát) – földnek hívják. Ilyenek a láncok, az ingák, a kisebb-nagyobb mechanikus erők; ilyen az idő-vér, ami arra ítéltetett, hogy a belsejében keringjen; ilyen az ütés, a csengők végtelenségével. Az emberért, a világért készült, s majdnem olyan, mint ő maga, azaz hitvány. Ezt gondolják, ha ki is merik fejteni a gondolataikat. De ez minden? Ez az emberi testbe ékelődött fény összessége? Saját tested meggondolatlan gépezete a világnak, ember! Vagy (fenséges emberi pompával zománcozott) agyaglámpád szerkezetében nem pislákol fény? Jellemezzétek, fizikadoktorok! Csavarjátok le a jelenség csillogó végtagjait, verejtékes homlokú, szikeforgató orvosok! A testnek és megalkotásának hasznára váltok a természet ama „kárpitozott raktárában”, melyre a mindenség istentelen származásaként utalnak a materialisták. Érintsétek meg a szívét, ti rost-, héj-, ín-, lomb- (esetleg kézfej-), ér-, izom-, kéregburkolat- és törzsdarabolók! Fémeszközökkel véssétek és metsszétek be ezt a jelet, ezt a fát (bármilyen emberi is) – amit a vizsgálathoz meggyőződéssel szedtek, gyűjtötök össze, hogy kiszedjétek legbelső titkát. Küklopsz, félszemű és vad tudásod kerekein adj értelmet e jelnek, az embernek!

Figyeld csak, hogyan viselkedik a tűz, hogy nyújtózkodik, kígyózik, ágaskodik, lopakodik, szélesedik! Nézd, ahogy vöröslik, izzik, ragyog! Reszkess, mikor felcsap; jelentése beléd ég. Nézd, ahogy a kovácsüllő szikrát vet! Lecsapott, mint égi rovar, szikrafelhőn át. Fenséges sáskák, melyekből a fáraók és a rónaság városai a titkot olvasták egykor. Egy, kettő, három szikra – tucatjával jön még – egyre gyorsul a heves raj, míg röviddel ezután az egész harcra kész, éhes hadsereg – a tűz maga – fel nem villan; és ismét nem figyelmeztet! Gondold azt, hogy ez a valami egy láncolat! Képzeld el, hogy mindenen kívül áll, de mindenen belül is létezik; magad és a világod az egyetlen köztes dolog. A külső és a belső megegyezik, megértheted a természetfölötti igazságokat. Tiszteld a tüzet azért, amit jelent, reszkess tőle még akkor is, ha a földbe láncolták, ha Mihály arkangyal úgy tapossa is, mint a sárkányt! Fordítsd el tőle az arcod, ahogy a mágusok is tették rettegve, és hunyorogva hajoltak meg jelképesen előtte, mint ugyanők! Ennyit a fenséges tűzről.

Figyeld meg a tűz formáit, a lángnyelveket, a csillagokat, a foltokat és zuhatagokat, ahogy aláhullnak! Fenséges hatalomra törő moraja, akár a Niagaráé. Gondolj bele, mire képes mindez? Figyeld a trappoló lovak fémpatkóiból előtörő szikraívet! Mintha csak a nagy ábécé egyik betűje lenne. Az ismerős londoni utcák a perzsa istent is megadhatják neked; habár örömed teljén oly gyakran feleded saját istened. Honnan szabadulnak fel ezen szikrák? Messze pattannak, és olyanok, mint az ég csillagai, fennköltek, noha látványuk kevésbé magasztos, életteli gyermekei egy – az emberi fogalmak szerint – félelmetes, de voltaképp nagyszerű világnak, melyről semmit sem tudunk. Ezek a hozzánk közel álló, mélyben szikrázó csillagok olyanok, mint a tüzes égi flotta távoli, magányos hajói. A meddő, terméketlen, kopár és jéghideg kőre zuhannak. A tűz szíve azonban minden kovás, megdermedt kőben ott van, ha ráütünk – úgymond – a tűz lényegét préseljük ki. A szikrákból valódi tűzijátékot teremthetünk. A lángokban álló erdő képzete a tűz palotája. Ezek a legmagasztosabb dolgok, a lélek-dolgok, az utolsó dolgok, a befejezett egész.

Nem csoda hát, hogy e sokáig ellenzett bálványimádat során az ősi perzsák és mestereik, a mágusok – következtetvén abból, hogy a mindenséget látták ebben a természetfölöttien pompás elemben – leborultak és imádkoztak előtte; az ember képzeletében és filozófiájában, sőt leghétköznapibb gondolataiban élő legigazabb Isten látható megjelenését hozván ki belőle. Mivel ő mindenhol jelen van, bennünk is, és valóban bennünk, az isteni fényben tündöklő emberben. De kívülről lehetetlen megszemlélni vagy megismerni a mindenséget.

A fényeket és lángokat, a tűz fáklyáit (a világ összes tüzét) talán egy másik világ – a végső világ – „szikráinak” vehetjük; a tűz vastag fallal határolja e világot (de ez a kör a tűz miatt nem záródik be). Ahogy a tűz lobog és suhog – úgyszólván hullámzik – a világ falai is akképp változnak. Amikor az anyag füstöl, szétmállik és elenyész, a földi anyagok égési folyamatának szemtanúi vagyunk, ebben a világban a tűz egy folt, amit sűrű és kemény anyag képez. Az oxigén, amely a levegő java, az égés feltétele, az (evilági) állati lét természetfölötti élénksége, a szilárd anyag olvadása; és mindenekfelett, az emberi teljesítmény növekedése, mely az anyag legtökéletesebb megtestesítője. Az oxigén táplálja legállhatatosabban a tüzet. A tűznek sem a szikrái, sem a foltjai, sem a csillagai nem ragadnak le e sűrű, köztes világban – a dolgok szövetében vagy tengerében –, csupán bekebelezik és felemésztik a szilárd anyagokat, vagyis keresztüleszik magukat rajta. De mivel ez a világ legvaskosabb, hatalmas tömege révén taszít, előrehajt, vonz és eltol; leküzdi nemcsak a legélénkebb, legfinomabb, legvékonyabb szilárd elemeket, a levegő javát, bármilyen kémiai – oxigén, nitrogén vagy mi más – néven is illessük; hiszen ez csupán szaknyelvi megfogalmazás, a tárgyat alkotó összetevők elnevezése, nem a tárgy maga. A világ sűrűsége nem csupán úgy küzdi ezt le, megismételjük, hogy elképzelhesse mindenki, ahogy az anyag eltiporja, eltörli és eltapossa a tüzet, ami máskülönben égne tovább, mint a dolgok kezdetén, vagyis magában; hanem minden más alkotásért bosszúra éhesen, felemésztve a nagyszerű világ egészét, amit a teremtésből kitaszítottak. Ezek hát az ősi tűz-filozófusok tanításai (amit megőriztek és újraértelmeztek később a rózsakeresztesek, azaz a felvilágosultak), akik állításuk szerint felfedezték az örök tüzet, azaz megtalálták Istent a halhatatlan fényben.

Az anyag sűrűségének fokozatai vannak; noha mindegyik a gravitáció törvényeivel kapcsolatos. Manapság a gravitációt összetévesztik egy öncélú erővel, holott az nem más, mint két másik dolog egymás közti vonzása és elmozdulása. E vonzás (vagy vágy) táptalajt keres, nem csupán két hasonlatos dolog egybekelése. Nem azért van ez így, mert az egyik anyagmassza (érzékeink alapján és a valóságban is) jobban mérhető vagy jobban vonz, mint a másik, minthogy ugyanolyanok, noha különféle mértékűek, és hasonlót keresnek, nem ismervén fel ama köztük lévőt. S ami közéjük ékelődik, és önmaga, vagyis a tűz látványáért mi szítunk, hogy előtörjön rejtekéből: az maga a tűz. Olyan, mint a betű, amiből a szöveg kirajzolódik.

Csupán azért létezik az anyag, hogy végül a hő vesse szét. A láng, ez az élénk, finom valami utoljára érkezik, ez a formába öntött hő gyümölcse, koronája vagy ragyogása, a hő eleven, látható lelke, lényege, és szelleme, az utolsó fejlemény, az előadás, az anyag központosuló tömegének vagy vágyának heves zárszava előtt. E gyarapodó dolognak, a hőnek a számára a láng a kiterebélyesedő (vagy inkább kirobbanó) virág. Ha a természetfölötti flórát vesszük, a hő a tündöklő növény, a dicsőséges virág lángja. Ahogy egyre nő a hatalmasabb mátrixból, a gyarapodás anyagából, annál vaskosabb a tűz anyaga, annál erősebb a tűz maga, és annak a szükségessége, hogy hevesebbé, felfoghatóvá váljon. Ennek eredménye az erő alapján mérhető.

Így kapunk még több tüzet, azaz hőt a szilárd anyagokból, hiszen ezekben még több tűz lakozik.

Morzsolás, vágás, szaporítás, felszabdalás, taszítás vagy vegyítés: ezek mind olyan műveletek, ahol az erő az anyagon kívül áll, nem őrzi a kötéseket és illeszti össze a láncolatokat és uralja. A darabokra bontható változások anélkül valósulhatnak meg, hogy tárgyunk tűz-véréhez eljutnánk.

A tűz voltaképp szétválasztja a ház zsanérjait, felbontja a kapcsolódásokat, lángra lobbantja a sűrű dolgot, az anyagot, a sötét fémet fényes folyammá változtatja, kiűzi a fekete ördögöket az ásványokból, és megdöbbenésünkre kápráztató angyali fehérben mutatja őket! A tűz által a szilárd anyagokat szétválasztjuk, porlasztjuk, olvasztjuk, finomítjuk és egyre törékenyebb, kitapinthatatlanabb szövetté alakítjuk a láthatatlan molekulákat vagy mérhetetlen részecskéket füstfátyollá, köddé, gázzá téve. Az érintéstől a hallásig, a hallástól a látásig, látástól a szaglásig, a szaglástól a semmiig – a tényleges SEMMI-ig – a végső, kék eget sem számítva. Ilyen hatásosan működik a tűz – a tűzpróbába az egész világot beletaszíthatjuk, de végső kifejlődésében még füstöt sem lelünk. Tagadhatatlan fizikai és tudományos tények ezek, amiket réges-rég tapasztaltak és fejlesztettek ki – először csak ábrándjaikban, majd a gyakorlatban – a nagyszerű magnetisták, akiket tűz-filozófusoknak neveztek, akikről az előbbiekben szóltunk.

Voltaképpen mi a tűzcsiholás rejtélyes, kifürkészhetetlen művelete? Ismerős, de ki gondolkozik el rajta? Hol lakik a tűz magva, a köves termény lelki lángmagva, amikor az anyag olyan keményen, szorosan préselődik össze? A kemény, tündöklő szemcsék, a legszilárdabb hideg, sötétkék valamint a csíkos, magvas, achátszerű fehér kőzetlemezekben nyomódnak össze. A kova melyik redőjében, tömbjének melyik láthatatlan repedésében, melyik pettyes és foltos szövetében lapulnak a szikrák? Hogyan jön a tűzcsík a kemény, titokzatos, fel nem robbanó kova hideg kebléről? Szilárd, sziklás öléből származó gyermek, amely a tűz szent, hirtelen születésében rejtőzködik! Melyik természettudós tudná megmagyarázni e rejtőzködő dolog mesés előpattanását, amit hiába is próbálnánk feltartóztatni, hiszen szellemként inal el? A tudósok bajban vannak, ha megkérdezik tőlük, hogy mi a tűz. Azt mondják, hogy egy jelenség, ám fogalmaikban további magyarázatot nem találhatunk. Kifejtik, hogy mindössze annyi mondható el róla, hogy az anyag utolsó kapcsolata azzal az végkifejlettel, ami az ember világában bizonyítható, de aminek mikéntjéről (hogy honnan jön és hová megy) fogalmuk sincs, ám mindent megadnának azért, hogy tudják.