A küszöb őre

Ez az őr - az emberek normális esetben haláluk órájában találkoznak velük először - a saját énünk démona, aki megmutatja elmúlt életeink hibáit, a karmát és a felhalmozódott bűnöket. A küszöb őre már születéstől fogva, az ember bölcsőjétől készen áll, és megtestesíti a hiányosságot és a bűnt, amit az ember az inkarnációjából új létébe hozott.

A gyermekek gyakran ennek az őrnek az árnyéktükröződését élik át és olykor az éjszakai félelemtől szenvednek, amikor sikoltva riadnak fel és azt hiszik, hogy egy hatalmas hullám árasztja el, egy üvegbúra fullasztja vagy egy rémalak támadta meg őket. Ennek a szakadéknak a torka először évek múlva záródik be és a kapuja akkor nyílik meg újra, amikor az ember haldoklik.

A küszöb őrzője előtt - akitől a haldoklónak rettegnie kell -, néhány ember életének egy meghatározott idejében már állt előtte. Mert gyakorló misztikusok és mágusok jöttek időnként hozzá, hogy döntésre tudjanak jutni. Amikor dönteniük kell, akkor vajon nem maradnak-e ösztöneik és szükségleteik rabszolgái és a megnyilvánulásainak mulandó látszatakaratának alávetettje marad továbbra is, vagy a belső értékre, egójának halhatatlan szikrájára fog-e eszmélni.

Ez a fejlődés és szellemi átváltozás mégis akkor áll elő egy embernél, amikor már eléggé erőssé válik ahhoz, hogy a küszöb őrének ellenállását megtörje. Egy felszínes ember nem léphet az őr, a megtestesült karma elé, mivel ezt még sötét lélekrészével azonosíthatja, hogy ezt egyáltalán fel tudja ismerni.

Josef Dürr érdekes művében, a „Kísérleti démonológiában” felettébb behatóan leírta a küszöb őrével való konfrontációjának a folyamatát, úgyhogy az elkövetkezendőkben tőle idézünk:

„Egy sötét terem - az egész fekete kendővel volt bevonva és csak tompa rubinfénnyel lett takarékosan megvilágítva -, közepén egy ék alakú talapzaton állt egy koporsó. A neofitát egy vezetővel kísérték oda és kérték, hogy feküdjön bele a koporsóba. Majd ráhelyezték a fedelet. Ezen, éppen az arca előtt, egy háromszögletű vagy kerek nyílást lehetett találni, ami a levegőztetést szolgálta, rajta keresztül a neofita nem láthatott mást, mint az előtte levő falon található feketeséget.

A neofitát figyelmeztették, a szemét olyan soká és olyan hosszan szögezze a fekete falra, ameddig az csak lehetséges és az elalvás ingerének csak akkor adja át magát, ha azt minden fáradozása ellenére már nem képes megakadályozni. Minden gondolatának és benyomásának a legnagyobb figyelmet kell szentelnie. A vezető még azt is elmagyarázta neki, mielőtt még otthagyta volna, hogy szabad akaratának cselekvése szerint elhagyhatja a koporsót és a termet, amikor azt szükségesnek tartja. A misztériumnak mégis az a célja, hogy kitartson addig, amíg a vezető újból megjelenik.

Kezdetben minden neofitánál előfordul, hogy a csend, mely körülötte uralkodik, nyomasztó és hátborzongató a számára. A fény, mely egy meghatározott időtartamra van kiszabva, kialszik, úgyhogy hamarosan teljes síri sötétségbe borítja. Mégis tudja, hogy Isten és a jó emberek kezében van, és semmitől sem kell félnie.

A neofita gondolataiban az eljövendő síri nyugalom teljes várakozása közben a koporsóban fekve mindenféle emlék kezd előjönni az eddig eltelt életéről. Látja hibáit és gyengéit, amit korábban oly gyakran és könnyen meg tudott bocsátani, az egészen más fénybe kerül. Mint egy vádló, úgy áll a lelke előtt, és egy nagy félelem kezd belopódzni belsejébe, akár hogy is küzd ellene.

Ebben a pillanatban sokakat fog egy olyan rémület, hogy úgy érzi el kellene menekülniük. Aki mégis összeszedi bátorságát és mégis higgadt marad, az kísérletének ezt az első fokát leküzdheti. A lélek ismét megnyugszik. De a koromfekete sötétségbe, ami köpenyként veszi körül a neofitát, mindig egyre újabb, egészen egyedülálló érzések és gondolatok jönnek felé. Ez fokozatosan történik, mikor már semmilyen élet sincs testében, mikor már eltűnt minden érzés a végtagjaiból. (részlet)