Dr. Grexa Gyula A Csaba monda és a székely hunhagyomány

A középkori magyar krónikák legnagyobb része a magyarok története előtt a hunok történetét adja, mint a magyarok őseinek történetét. 1. Hogy jöttek erre a gondolatra, mire támaszkodtak e hitükben krónikásaink, — ez volt az a kérdés, amely tudósaink egész sorát foglalkoztatta. A nagy harc, amely a magyar hunmonda eredete körül a múlt század ötvenes éveiben kitört, — mondhatnók: a harc Attila kincséért, — hat évtized multán nyugvópontra jutott. Ha összegezzük a küzdelem eredményeit, látjuk, hogy a régi elmélet hívei, Wenzel Gusztáv, Toldy Ferenc, Szabó Károly, akik a hun-mondát ősi magyar hagyománynak tekintették, már a küzdelem első szakában az egész vonalon vereséget szenvedtek s a harc azóta inkább csak a körül forgott, hogy van-e a magyar hunmondának egyáltalán népi gyökére, élt-e egyáltalában a nép ajakán, nem puszta könyv-mondás-e, melyet tudós kölcsönzésekből csak a krónikások fantáziája rótt jegybe? Tudósaink egyik csoportja, javarészt történészek és irodalomtörténészek, ezt az utóbbi álláspontot foglalták el; Hunfalvy Pál, Marczali Henrik, Riedl Frigyes idevágó nézetei a fődolgokban megegyeznek, csak egyes árnyalatokban és bizonyításmódjukban különböznek. De még ők is kénytelenek voltak elismerni, hogy a magyar hummonda némely részei szájhagyományon alapulnak. így Marczali Csabát mythikus alaknak tartja. 2. Riedl pedig Deléről úgv vélekedik, hogy még a XV. század végén is élhetett a nép ajkán, nem ugyan, mint m o n d a i hős, hanem csak mint m e s e b e l i k i r á 1 y. 3. Ezt az engedményt meg kellett tenniök, mert nem lehetett kitérniök az elől, amit a források nyomatékosan megemlítenek, hogy t. i. közszájon forgó dolgokat jegyeznek föl. 4. Egyébként, ha ez irány képviselői talán túlságosan kétkedőleg tekintettek is a hun-mondára nagy szolgálatot tettek a további kutatásnak akkor, amikor rámutattak arra, hogy a Hun-krónika szövegét ugyancsak meg kell rostálnunk, mielőtt monda-történeti szempontból tanulmányoznók, mert tömérdek benne az olyan tudós, vagy inkább tudákos kölcsönzés, amely a nép ajkán élő monda nem csak hogy soha nem volt, de a népmonda természetéből kifolyólag soha nem is lehetett. De viszont lehettek, sőt bizonyos, hogy voltak hagyományok és mondák, amelyei ket a krónikás, tudós gőgjében, megvetett és nem méltatott följegyzésre. Még szerencse, ha legalább „a parasztok csalfa meséi” ellen hadakozva, egyáltalán megemlíti a mondát, mint hihetetlent (mint az Anonymus teszi Botond konstantinápolyi kalandjánál), de ki a megmondhatója, mennyi értékes mondai elem ment veszendőbe azért, mert a krónikás átallotta följegyezni azt, amit „más historiographus codexében nem talált”. 5. Nem vagyunk tehát abban a helyzetben, hogy a késői föl jegyzésben itt-ott még fölmerülő mondatöredékeket egyszerűen elvessük, pusztán azért, mert a Hunkrónika szövegében még nincsennek benne, s esetleg csak évszázadok múltán bukkannak föl.”