A zsidó és keresztény kabbalisták

Most tehát végső búcsút veszünk a boszorkányszombattól, és gonosz, veszélyes, sőt gyakran undort keltő praktikáitól, hogy az egyének egy olyan csoportjához tartozó tanok és titkok tanulmányozásával folytassuk utunkat, akik még szomszédjuk megsértésének legcsekélyebb szándékát is elvetették, és éppen ellenkezőleg azt tűzték ki céljukként, hogy hasznosak legyenek embertársuk számára, és kedvező hatással legyenek minden vállalkozására nézve. Azokról a mágusokról és adeptusokról szólok, akik a varázslókkal szemben álltak, sőt néha nyílt ellenségeik voltak.

Mindenképpen el kell ismernem, hogy az effajta osztályozás szükségszerűen önkényes és mesterkélt. A különbségtétel rendkívül törékeny alapokon nyugszik, és még így is utunkon újra meg újra felbukkannak majd olyan, magukat kétségtelenül a gyógyító feladatoknak szentelő boszorkányok és varázslók, akik azonban teljes mértékben készek otthagyni ezeket a feladatokat, amint meghallják a boszorkányszombat hívó jelét, mely arra készteti őket, hogy útnak induljanak és felszálljanak a levegőbe. Másfelől a teológia, kiváltságait és az istenség monopóliumát féltve, nem visszautasította, hogy bármely jó is származhat azokból a praktikákból, amelyeket a nélkül ítélt el, hogy egyáltalán megvizsgált volna; és minden ilyen praktikát Isten esküdt ellenségének, a Sátánnak, Lucifernek, vagy bárhogy nevezzék is, tulajdonította. A teológus habozás nélkül keverte össze a mágusokat és a boszorkányokat, egyként borítva őket átkaival dobta ki őket Krisztus templomából, örökre kiátkozva valamennyit a nélkül, hogy törődött volna azokkal a jó szándékokkal, amelyek látszólag vezérelték őket.
Mégis, mivel ez a különbségtétel kényelmes megoldás, és érdeme, hogy az efféle témák esetében ritka érthetőséget és világosságot tesz lehetővé, jobb híján alkalmazni fogom, hogy ez által bizonyos fokú módszeresség benyomását keltsem, azonban szabadon félreteszem és nem élek vele tovább, amint zavaróvá vagy logikátlanná válik.
Az I. Könyvben tanulmányozott homályos praktikák között felismerhetők voltak a latin varázslás és a skandináv mágia nyomai, amelyek beleolvadtak a középkorban Isten Szava által képviselt bibliai állományba.
Alapjában véve a zsidó hatás az egyik leglényegesebb az okkult tudományokban. Mindenekelőtt a tizenhatodik századtól kezdődően vált egy különösen életerős lendület meghatározójává, amely körülbelül a tizennyolcadik század végéig nem vesztet erejéből, majd a tizenkilencedik század végén új erőre kapott a héber tan, a Kabbala, vagy pontosabban Qabbalah keresztény körökbe való bevezetésének köszönhetően.

A Kabbala a zsidó vallás szívében különös módon kifejlődött rendkívül rejtélyes filozofikus módszer. Különböző rabbik voltak titkainak közvetítői, melyek az izraeliták tömegei előtt ismeretlenek maradtak. Neve a héber qibbel „kapni" szóból származik, és „hagyomány útján átadott tudást" jelent. A Kabbalát alkotó komplex doktrínák kifejtését különböző héber nyelven íródott könyvek tartalmazzák, mint a Sepher Ha Zohar, vagy „Ragyogás könyve", a Sepher Jetzirah, vagy „Megformálás könyve", és a Midraschim, vagy az Ótestamentum különálló részeire vonatkozó kommentárok egyes darabjai.

Azt mondhatjuk, hogy a Kabbala a középkori keresztények számára ismeretlen volt. A zsidók féltékenyen hallgattak róla egészen addig a napig, amíg a művelt avatatlanok utat nem törtek maguknak a szentélybe, megfosztották a héber nyelvet fátylaitól, és ezeket a rejtélyes rabbinikus szövegeket latinra fordítva mindenki számára elérhetővé tették. Ebben a munkában résztvevők között volt Pico della Mirandola, Guillaume Postel, Reuchlin, Knorr von Rosenroth és Pistorius.

Nem áll szándékomban ismertetni a Kabbalát ebben a könyvben. Csupán azt említem meg, hogy kinyilatkoztatása friss elemek összetett szókészletét vezette be a teológia nyelvébe, amelynek a keresztények talán érdemtelenül nagy jelentőséget tulajdonítottak, míg figyelmen kívül hagyták a mélyebb tantételeket, amelyek számukra észrevétlenek maradtak. A Kabbala a miszticizmust olyan sziporkázó formulákkal látta el, mint a tíz sephiroth, vagy számozás, a Bölcsesség 32 útja, és a Tudás 50 Ajtaja; számos, a Bibliában nem megjelenő angyal nevét adta meg; és mindenekfelett rendelkezett az Istenség hetvenkét megnevezésével, amelyek képesek voltak magukkal ragadni azon keresők képzeletét, akik kimerítették a keresztény teológiát anélkül, hogy a tiltott rejtélyek iránti égő és mohó kíváncsiságukat kielégítették volna.
Az európai fülnek meglehetősen különös hangzású és néha nehezen kiejthető isteni neveket azonnal a varázslás és mágia összes szertartásába bevezették. Már láttuk őket a Salamon kulcsainak pentagramjain a cigány zsargon kifejezéseivel keveredve, és így történt meg az, hogy ettől kezdve minden szertartásos ünnepélyességgel kiejtett érthetetlen formulára a „kabbalista szó" kifejezést kezdték használni.

Ugyanez az átalakulás felelős azért is, hogy a „kabbala" szót az „okkult tudományok" pontatlan szinonimájaként szoktuk használni, valamint, hogy a Kabbala nyomait véljük felfedezni mindenféle tanban, amelyeket valójában sohasem volt hatással, a tenyérjóslástól egészen az alkímiáig.

Nagyon kevés kabbalista ikonográfia ismert. A tizenhatodik és tizennyolcadik században a héber könyvek rendszerint meglehetősen szegényes kivitelezésűek voltak, és ritkán tartalmaztak illusztrációkat. Én azonban meg tudok mutatni egy a Kabbalához kapcsolódó nyomatot egy megtért zsidó, Paulus Ricius rendkívül ritka Porta Lucis hæc est porta tetragrammaton, justi intrabunt per eam című könyvéből.

A SZEFÍRÁKAT ÁBRÁZOLÓ FÁT KEZÉBEN TARTÓ ZSIDÓ KABBALISTA
Paulus Ricius, Porta Lucis hæc est porta tetragrammaton, justi intrabunt per eam
(Augsburg, 1516). A szerző gyűjteménye.